Csanad | 赛纳德

赛纳德 | BLOG. ÚJ ZÉLAND. MAGYARUL.

Page 49 of 54

Nyavaja

Tudom, hogy még adós vagyok a hétvégi túra második és harmadik napjáról szóló beszámolóval, ám az elmúlt napokban nem volt időm megírni: mióta nincs otthon net, csak az irodában tudom a Blogot folytatni, az pedig értelemszerűen nem töltheti ki a munkanapomat.
Jó hír viszont, hogy most telefonált Életem Értelme, megérkezett a modem, így délutántól ismét lesz otthon is internet.
Azt kell mondanom, le vagyok nyűgözve: a hibás modem cseréje lebonyolódott egyetlen csonka hét alatt (hétfő ugye ünnepnap volt).

Mellesleg tegnap este Takapunán vacsoráztunk egy thai étteremben. A kiszolgálás és a környezet elsőrangú, az árak elfogadhatóak – kettőnknek levessel, főétellel plusz sörrel is csak 59 dollár volt a számla. Ámbár nem nagyon szokás errefele borravalót adni – azt hiszem az egész itt létünk alatt ez a második eset, hogy előfordul velem -, tegnap mégis 65 dollárt fizettem, mert kifejezetten meg voltunk elégedve. Legnagyobb meglepetésemre gyermeki öröm ömlött el a thai üzletvezető arcán, úgy örült, mintha nem hat hanem hatszáz dollár tippet kapott volna. Jóleső érzés volt, s különösen szeretem, hogy itt nem elvárják és kikövetelik az ilyesmit, hanem annak fogják fel, ami valójában: az elégedett vendég elismerésének.
Az étel is roppant finom volt: Tom Yum leves királyrákkal, aztán én valami marhahúsos, currys, kókusztejes főételt ettem; Életem Értelme pedig sült, zöldséges Tofut. Kellemesen fűszeres, nem túl csípős, egzotikus ízek – ám úgy tűnik, ideje lesz csínján bánnom a fűszerekkel.
Reggel óta rendetlenkedik a gyomrom, legszívesebben lefeküdnék egy kicsit haldokolni – egyelőre szóba sem kerül, hogy a munkára koncentráljak, elég feladat megülni az irodában.
Lehetett volna mondjuk annyi eszem, hogy felkészüljek erre: mióta Új Zélandon vagyunk, nem az első eset, hogy ilyesmi fordul elő, és mindig a nagyon fűszeres étkezések után. Itt az ideje, hogy levonjam a konzekvenciát: az emésztésem már nem a régi, jóval érzékenyebb mint volt, és sokkal érzékernyebb, mint szeretném. Nem lesz egyszerű megtartóztatni magam, bár a mostani hasfájás emléke nyilván komoly visszatartóerőt jelent majd a jövőben.

Még szerencse, hogy ma nincs angol, és Lajos is lemondta a délutánra tervezett squash játszmát. Amint tehetem hazaszaladok leheverni, mert este háromnegyed kilencre asztalt foglaltunk a Sky Towerben – erről pedig nem vagyok hajlandó lemondani, legfeljebb valami ízetlen kiwi vackot választok majd vacsorára.

Honvágy

Beszéljünk akkor a honvágyról is, ha már visszatérő kérdéssé vált.
Ha nagyon röviden, egyszerűen és sarkosan akarok fogalmazni, akkor azt kell mondanom: nincs.
Persze nem ennyire egyszerű a kérdés, s ha a mélyére ásom, akkor ez messzire vezet. Ha a honvágyat valami patetikus hazaszeretettel azonosítjuk, valami erős magyarságtudattal, akkor – s ezt talán szégyenlenem kellene -, nincs nekem ilyenem.
Vannak személyek, akik hiányoznak: a családom; Életem Értelme családja, akikhez az utóbbi években már éppúgy kötődtem, mint a vérszerintihez; és persze a barátaim. Velük jó lenne megosztani mindazt a jót és szépet, ami itt történik velünk. Ők azonban helyfüggetlenül hiányoznak: ha ide tudnám telepíteni őket, szinte maradéktalanul boldognak érezhetném magam. Azután hiányozik még pár apróság: a magyar konyha és a könyveim.
Nem hiányzik azonban semmiféle magyar életérzés, sem Budapest, sem a Magyarországon hagyott élet dinamikája, vagy a költők által megénekelt tájai vagy tudomisén.
A személyekhez köthető hiányérzetből fakadóan hiányoznak olykor szituációk, és azt hiszem, valamiféle valahová tartozás érzése – bár, a Szigethalomra költözés kiválló tréningnek bizonyult: az a nem egészen 30 km a várostól úgy kilúgozta a szociális életemet és olyan elmagányosodást indított el, amit előtte sosem gondoltam volna.
Ehhez képest itt Aucklandben egy sokkal pezsgőbb társasági élet részese vagyok, persze az itteni ismerősök egyelőre nem tudnak tizenéves barátságokat pótolni, ám nem fordulhat elő, hogy napokig ne találkozzak élőszóval (néha még terhemre is van, hogy ennyire a táraság egyik központjává váltunk), ami azért Magyarországon az utolsó években simán megtörtént.

Fura experimentumban volt részem Kuala Lumpurban, amikor az indiai/maláj taxis, aki végighurcolt minket a városon, megkérdezte, mit tudok elmondani Magyarországról, mire vagyok a legbüszkébb, vagy méginkább, mire a legbüszkébbek magukban a magyarok.
A kérdés mellbevágott és meglepett: ugyan kivágtam magam valami sztenderd szöveggel, hivatkozva a tudósainkra meg tájaink természeti szépségeire, de azért ez a kérdés tüskeként maradt bennem és azóta is felmerül, újra és újra…
Mire lehetünk büszkék, mi magyarok?
Szégyen és gyalázat, hogy e kérdés egyáltalán felvetődhet. Mostanra tudok rá válaszolni, akár egy szóval is, akár kifejtve, ám e válaszban benne foglaltatik az egész bornírt rögmagyarság. Igen, a múltunk számtalan momentumára büszkék lehetünk. De a jelenünkben és az előrelátható jövőben egyetlen dolgot sem találtam, ami említhető volna.

Visszatérve a honvágy kérdésre: most olyan gyökértelennek érzem magam. Új Zéland még mindig nem az otthonom zsigeri szinten – ehhez nyilván kevés még az itt töltött idő -, az egész itteni lét olyan átmenetinek tűnik számomra. Magyarországot már nem érzem otthonomnak. Nem tudom elképzelni, hogy megint ott éljek, fogalmam sincs mihez kezdenék magammal, az életemmel, ha újra ott kellene laknom. Limbó ez most a javából. De nincs B terv, nincs visszaút – jövőképem csak Új Zélandról van, ahogyan a vágyak és elérendő célok is idekötnek.

Aztán az jutott eszembe, hogy ahogyan egyre gyorsabb ütemben valósulnak meg a sci-fi klasszikus klisséi, ahogyan már most is elképesztő könnyebbséget ad a kommunikációban az internet meg a videofon (ezek nélkül nyilván sokkal inkább megszenvedném az emigrációt), úgy eljön majd a pillanat, amikor az egyelőre legyűrhetetlenül nagy távolság (20.000 km) is zárójelbe kerül. Talán már nem az én életemben, de egyszerre beköszönt majd a teleportáció korszaka, amikor Aucklandből sem gond beugrani egy vasárnapi ebédre Hidegkútra vagy Kartalra.
Persze azt is hiszem, hogy Új Zéland számtalan jó tulajdonságának egyik záloga éppen ez az iszonyatos távolság és az ebből adódó viszonylagos szeparáltság. Talán nem is bánom igazán, hogy az én életemben még nem lesz pár perc alatt beutazható földgolyó. Inkább megpróbálok gyökeret ereszteni, és hozzászokni a gondolathoz, hogy jó esetben is csak két évente lehet részem ezekben a vasárnapi ebédekben. Most úgy érzem, még ilyen áron is megéri.

Angol nyelv ismét

Újabb darab spanyolviasz feltalálásával büszkélkedhetem el. Azért közzéteszem, hátha érdekel valakit.
Az angol nyelv tanulásában alapvetően két metódust különíthetünk el: valaki vagy saját anyanyelvi környezetben tanulja, vagy angol anyanyelvi környezetben.
A kettő közötti legszignifikánsabb különbség abban nyilvánul meg, hogy amíg teszem fel magyar tanártól tanulom az angolt, addig pontosan tudom a tanultak magyar megfelelőjét is – fel sem merül, hogy ha a tanultakat vissza kellenem ültetnem magyarra, azt hogyan tenném.
Mikor azonban – mint esetemben is – nincs magyar mankó, egyszerre azon kapom magam, hogy bizonyos (egyre nagyobb számú) kifejezéseket értek és használok is, ám ha hirtelen magyarra kell fordítanom, már elakadok, nem jutnak az eszembe a megfelelő szavak, vagy csak hosszas töprengés után.
Ez pedig ilyesztő. Mindig roppant fontos volt számomra a nyelvi tudatosság, s most éppen ez látszik megroppanni.
Nem is tudom, valahogy úgy képzeltem, ha már jól beszélek angolul, az olyan más lesz. Mintha magyarul gondolnám, de aztán angolul jönne ki belőlem, csak épp gondolkodás nélkül. Hát nem olyan. Egyszerűen csak angolul jut az eszembe.
Nem hiszem, hogy ez lenne az előszobája a magyarul elfelejtésnek – ahhoz nem is tudom minek kéne történnie -, azt hiszem, ez inkább egy normális folyamat, ami talán azért nem tetszik, mert így nem szikrontolmács/fordító válik az emberfiából mindenféle külön erőfeszítés nélkül. Ezeket továbbra is meg kéne tanulni…

Magyarok és Október 23.

Legszívesebben a Bulvár-t is betettem volna a Labelek közé, egyszerűen nem tudom, sírjak-e vagy nevessek.
Hölgyeim és Uraim. Megszakítjuk tudósításunkat a hétvégi túráról. Breaking News következik:

Az Aucklandi Magyar Klub rendes havi találkozóját ezúttal vasárnap (október 22.-én) tartotta, értelemszerűen 56-os megemlékezéssel egybekötve.
Az esemény azonban mintegy megelőlegezte az Budapesten kialakult helyzetet: természetesen nem sikerült békésen, méltósággal ünnepelni.

Történt ugyanis, hogy egy 60 év körüli úr, inkább a televíziós közvetítésre volt kíváncsi, mint a helyi ünnepségre, így addig hangosította a készüléket, míg az elnyomta a rendezvény idegesítő zajait (himnusz, beszédek, ilyesmik). Többeket is zavart ugyan ez az eljárás, míg azután egy hölgy vette a bátorságot, és megkérlelte az urat, halkítaná le a tévékészüléket, ha már itt nagyobbrészt nem arra kíváncsiak. Vesztére tette.
A mi tévéfüggő jószágunk felhergelte magát a kérésen, jó magyar szokás szerint személyes sértésnek fogván fel a dolgot, s igazi kuruc virtussal a falhoz lökte az őt inzultáló hölgyet, nyilván, hogy nagyobb nyomatékot adjon jogos felháborodásának.
A kialakult konfliktust egy felszentelt pap gondolta kezelni, ám isten szolgája sem járt sokkal jobban: a már addig is emelt hangú diskurzus ordítozássá fajult, mígnem előkerült a bicska is.
Hogy a bicskázó urat a kialakult szituáció forgatagában, a kérést beterjesztő hölgy fia mikor vágta pofán, már sosem fog kiderülni – mindenesetre a közjátéknak a helyi rendőrség felbukkanása és intézkedése vetett véget.

Egy darabig gondolkodtam, hogy miféle vitriollal fogom kommentálni a történteket, megjegyezve mindenfélét a magyarság megosztottságáról, összefüggésben szittya eredetünkkel, de aztán letettem róla. Maradok inkább döbbent csendben.

Hurrá, örülünk!

Eljött a nagy nap. Pénteken este a Sky Towerben vacsorázunk, ahogyan ezt megfogadtuk már egy örökkévalósággal ezelőtt, amikor elhatároztuk, egy Új Zélandon fogunk letelepedni. A fogadalmunk úgy szólt, hogy amint mindketten megkapjuk a letelepedés előszobájaként számon tartott munkavállalási engedélyt, ezt a Sky Tower tetején található, méregdrága étteremben fogjuk megünnepelni.

(Az alábbi fotó nem az én művem, Czuppy készítette pár hete, de nekem különösen tetszik, úgyhogy alig vártam már, hogy mikor és milyen ürüggyel lophassam el…)


Én rég birtokában vagyok e becses matricának (úgy értem az útlevélbe ragasztott munkavállalási engedélynek), de Életem Értelmének csak ma érkezett meg.A nagy hatalmú Immigration Office ugyanis egész különleges módon ítéli meg a kérelmeket. Én ugye job offerrel (munkaajánlat) elsődleges jelentkezőnek számítottam, s miután minden szükséges papírom rendben találtatott – ezt pedig minden családi vita ellenére sem bíztam a véletlenre és egy bevándorlási ügynökkel intéztettem szolid 900 dolláért – expressz sebességgel megkaptam az engedélyt.
Életem Értelme azonban family streamen folyamodott – vagyis szerelmi viszonyunkra alapozta a kérelmét. Így persze nem volt szüksége jövendő munkaadóra, nem kellett a végzettségét, munkatapasztalatát igazolni, mindössze azt, hogy valódi és stabil (genuie and stable) párkapcsolatban élünk, több mint egy éve.
A szükséges bizonyítékok beszerzése után, mint egy négy hónappal ezelőtt kerültek a papírja az Immigrationhöz – mi pedig balgán hittük, hogy egy-két héten belül mehetünk is ünnepelni. Nem így történt: az Immigration egy hónapig hozzá sem nyúlt a kérelemhez, azután, egy nappal a törvényi határidő lejárta előtt kézbevette.
Persze utána sem kapkodták el, sőt, mintegy szúrópróbaszerűen kiemelték a teljes orvosi kivizsgálás zárójelentését, és tovább küldték ellenőrzésre egy saját szakértőjüknek.
(Tényleg, mit lehet egy olyan zárójelentésen szakérteni, amelyben az afféle kérdések, miszerint AIDS-e vagy tuberkulózisban szenved-e a delikvens, a lakonikus nem válasz van bekarikázva?)
Noszóval végül meglett az engedély, némi magyarázattal egyetemben: az Immigration szerint a párom egyben a csatolt részem is, én pedig dolgozom, pénzt keresek és mindent összevéve képes vagyok a családfentartásra, így nyilvánvalóan semmi sürgető nincs abban, hogy az ő kérelmét elbírálják. Éppen ezért szépen hátulra sorolják az ilyen kérelmeket a prioritásban, hogy az “igazán fontosak” gyorsabban elbírálásra kerüljenek.

Csak halkan és zárójelben merem megjegyezni, hogy nem vagyok bizonyos abban, hogy plusz pár hetet nem azért várattak minket és nem azért küldték szúrópróbaszerűen ellenőrzésre a zárójelentését, mert őnagysága az ügynökünk nyomatékos tanácsa ellenére, amikor elvesztette a türelmét (viszonylag gyorsan), elkezdett telefonálgatni, megsürgeti az ügymenetet.

A dolog nyilvánvaló pikantériája, hogy amíg a kérelem elbírálásra vár, addig az útlevél is ott csücsül a paksamétában, így aztán a delikvens, ha akarja sem hagyhatja el addig az országot, amíg a döntés meg nem születik.
Így esett, hogy párom, bármennyire is szeretett volna hazalátogatni idén nyáron, ez nem sikerült: most már mehetne ugyan, de ez túlságosan összecsúszna a hamarosan (decemberben) esedékes éves szabadságommal, azt pedig szeretnénk kettesben a világnak ezen a féltekéjén eltölteni.

Most azonban nézzük a jó oldalát: megvan tehát a munkavállalási engedélye, mégpedig a nyílt verzió (velem ellentétben), ami azt jelenti, hogy tetszőleges munkát vállalhat, nemcsak a diplomájának megfelelő könyvtárosit. (Az én engedélyem ugye a kenyéradó cégemhez köt, ha munkahelyet váltanék, jöhetne az újabb Immigrationös tortúra.)
Erre a munkahely vadászatra azonban nagyjából egy hónapunk van, ha december közepéig nem talál állást, akkor egy időre fújhatjuk: a nyári szabadságolások alatt nem túlságosan esélyes, hogy bárhová is felvegyék.
Anyhow – mondaná az angol, az küldetés első része teljesítve. A következő szint már a végeleges letelepedési engedély, aminek még idén nekifutunk szintén.

Ps.: A letelepedési engedély megkapására külön fogadalmat tettem, ezúttal egyedül: amint megkapom, leugrom a Sky Tower tetejéről…

Ninety Miles Beach

És jöjjön kezdetnek pár video a Ninety Miles Beach-i off-roadozásunkról.
A narrátor természetesen Életem Értelme.

Far North – Első nap

Az előre jósolt rosszidővel dacolva nem mondtuk le a háromnapos túrát, és jól tettük: szombaton és vasárnap gyönyörű időnk volt, csak a hétfőnket mosta el az eső.
Valószínűleg a világ egyik legszebb részén jártunk a hétvégén: az Északi Sziget északi felében, amit itt csak Northland-nek vagy Far North-nak neveznek.
Szombat reggel fél nyolcra volt kitűzve az indulás, így negyed kilenckor el is indultunk. A magyar csapat létszáma végül hatra apadt az eredeti nyolcról – ketten papírkutyának bizonyultak, és a várható rossz idő miatt lemondták az utat. Két autó és egy motor alkotta volna konvojt, ha együtt megyünk, ám Jocó és barátnője Bogi már péntek este elindultak, Bandi pedig pedig szombaton hajnalban felpattant motorjára azzal a felkiálltással, hogy Cape Reingán találkozunk.
Hozzánk végül csak Czuppy került a Bighornba, így hármasban vágtunk neki az 1-es útnak.
Az eredeti tervek szerint Cape Reingán áll össze a csapat: ki-ki amint odaér szájat tát és bevárja a többieket, azután közösen visszamentünk volna Waitiki Landingbe, amely az információk szerint az utolsó település északon, itt volt a szállás lefoglalva.
Czuppyt igazándiból nem ismertük (egyszer, a megérkezése utáni napokban ugyan találkoztunk egyfél órára), így volt bennem némi aggodalom, hogy miféle figurával hoz majd össze a sors, de hál istennek gyorsan kiderült, hogy jófej és kellemes társaság. Nem utolsó sorban kifejezetten ügyes amatőr fotós, ami már azért is hasznos, mert én meg semmit sem értek a dologhoz, és elhatároztam, hogy tanulok tőle.
Aucklandtől északi irányba Whangerei a legnagyobb város, nagyjából 180 km távolságban. Tekintettel arra, hogy Új Zélandon autópályák nem nagyon vannak – illetve csak Aucklanden belül van -, az útunk kétszer egysávos országúton vezetett végig, így 80-90-es tempóban haladtunk.
Dél körül értünk Whangereibe, és bár kellemesen volt az autókázás, már mindannyian kiszálltunk volna egy kicsit lábat nyujtóztatni, így amikor megláttuk a vízesésre figyelmeztető kiírást, azonnal úgy döntöttünk, hogy megnézzük. Jó döntés volt. A hétvégéről készült képgaléria első kilenc képe ott készült – tündérsziget a város ölében.
Két óra séta és fényképezés után indultunk tovább, miközben újabb tennivaló született: egyszerre elkapott a félsz, hogy a magunkkal hozott 256 SD kártya kevés lesz a hosszú útra, hisz még csak az elején tartunk, és egy előre be nem tervezett megállóban elfényképeztem a felét. (Mindösszesen olyan 500 kép készült, igaz ennek mindössze a 10% lett értékelhető végül.)
Már régóta terveztem, hogy veszek egy nagyobb memóriakártyát, de valahogy mindig elmaradt, így most szívtam a fogam, hogy útközben vajon hol, és mennyiért sikerült majd megejteni.
Az 1-es úton haladtunk tovább, és majd minden településen megálltunk egy kicsit, hátha kapok SD kártyát. Végül egy Towai nevű falvacskában közölték, ne is reménykedjek: legközelebb KeriKeriben lesz erre módom. (Kiejtve kiwiül KiriKiri.)
Kerikeri azonban épp nem esett útba, és nem nagyon fülött a fogam, hogy módosítsunk az eredeti útvonalon, úgyhogy magamban már felkészültem, hogy takarékoskodnom kell, és visszavettem a készülő képek a felbontásán is.
Újabb két óra elteltével értünk Kaitaiaba, ami meglehetős városkának bizonyult. Itt végül sikerült egy éppen zárni készülő fotós boltban a kártyavásárlás is, nem mondom, hogy nagy üzlet volt: az 1 gigás kártyát kaptam meg 130 dollárért, pont annyiért, amennyibe itt Aucklandben a 2 gigás kerül.
Mindenesetre már ekkor kiderült: noha az alapvető élet mindenütt olcsóbb, mint Aucklandben (már új-zélandi viszonylatban), bizonyos dolgok azért drágábbak és nem is kicsit.
A memóriakártya csak egy a sorban, ami igazán meglepett, hogy az eddig kötött árasnak hitt üzemanyag is úgy drágul, ahogy távolodunk: Whangereiben még csak 5 centtel drágább literje, de Kaitaiaban már 7 cent a különbség, hogy végül Waitiki Landingben beállítsa a csúcsot, a maga + 20 centes drágulásával.
Kaitaiaban aztán bevártuk Jocóékat, akik annak ellenére, hogy előző éjszaka indultak, kissé lemaradtak. Ők megszállatak valahol a keleti partvidéken még péntek éjjel, azután össze-vissza kavarogva az ellenkező irányból közelítettek.
A Ninety Miles Beachre már közösen érkeztünk. Nehéz visszaadni az élményt: körülbelül 25-30 méter széles, egybefüggő, tömör homokos partszakasz, ami majd 90 mérföldön keresztül vezet felfele Cape Reinga felé. Már ha éppen nincs dagály, mert olyankor a Tasmán tenger elönti a területet.
Kimentünk a partra, ott bohóckodtunk vagy másfél órát, aztán, hogy még napvilágnál elérjük az uticélunkat, a továbbindulás mellett döntöttünk. Mi a Ninety Miles Beachen, Jocóék azonban ezt nem merték megkockáztatni: igaz, tele a környék figyelmeztető táblákkal, ha jön a dagály, az óvatlan autós könnyen bajba kerülhet.
A Ninety Miles Beachnek összesen három ki-bejárata van, egy lent, ahol kezdődik, van egy onnan 20 km feljebb, és a végén, a Giant Sand Dunes-nél (Óriás Homokdűnék).
A gond mindössze annyi volt, hogy nem tudtuk meghatározni, vajon mennyi időnk van még a dagályig. Mi végülis úgy döntöttünk, hogy próbát teszünk a parttal: úgy ítéltem meg, észre fogjuk venni, ha emelkedik a vízállás, és akkor kimenekülünk a középső – viszonylag közeli – kijáraton.
A homokos part izgalma Életem Értelmét is felvillanyozta, így aztán majd tíz kilométert ő vezetett: naná, itt nem nagyon volt szembeforgalom, és hiányoztak az összes zavaró körülmények, mint lámpa, kereszteződés, gyalogos. Végül persze minden gond nélkül elértük a kijáratot, s ott egy rövid töprengés után úgy döntöttünk elég az off-roadból, visszatérünk az országútra.
Újabb egy óra múltán értünk Waitiki Landing közelébe, ahol jött a meglepetés: mobil térerőnek nyoma sincs. Erre persze nem készültünk fel, Jocóékkal úgy állapodtunk meg, hogy telefonon keresztül tartjuk a kapcsolatot. A dolog annál is fontosabb lett volna, mert csak nem sikerült Waitiki Landingre rátalálnunk. Volt ugyan egy kiírás, aztán három épület, amiből az egyik egy használaton kívüli, valamikor buszmegállónak épült, mostanra rogyadozó fabódé volt, a második egy benzinkút, ami egyben vegyesboltként is funkcionált, míg a harmadik egy étteremmel egybenőtt kempingszerűség. Mi azonban településre számítottunk, így azt gondoltuk, ez legfeljebb Waitiki Landing kezdete, így békésen tovább autóztunk, várva, hogy rálelünk a faluközpontra. De nem. Waitiki Landing ez a három épület.
Mire azonban ezt felfedeztük, már jócskán megközelítettük Cape Reingát, ezért inkább nem fordultunk vissza, hogy megnézzük amíg világos van.
Maga a látnivaló Új Zéland kezdete – márha azt tekintjük, hogy a második legészakibb pontja – és a világítótorony. A képgaléria azt hiszem ékesebben beszél minden szónál.
Egy órát tölthettünk fent, fotóztunk és nem tudtunk betelni a látvánnyal.
Erős kétségekkel autóztunk vissza, s inkább próba-szerencse alapon álltunk meg a már említett épületegyüttesnél, hogy legalább valami információhoz jussunk. Az étteremben aztán meglelltünk a többieket, s rövid küzdelem után hozzájutottunk a legfoglalt szálláshoz, ami egy három személyes pici szobácskának bizonyult, szörnyen kényelmetlen, egyszemélyes vaságyakkal (20 dollár per fő egy éjszaka).
Az este levezetésképpen némi sörözésbe, pizzás vacsorába és billiárdozásba fulladt.

Page 49 of 54

Powered by WordPress & Theme by Anders Norén

%d bloggers like this: