Csanad | 赛纳德

赛纳德 | BLOG. ÚJ ZÉLAND. MAGYARUL.

Page 52 of 54

Autók és Auckland

Most, hogy kicsit lenyugodtam, nem tudom sírjak-e vagy nevessek.*

Szóval ma az autókról akartam írni, illetve az aucklandi tömegközlekedésről. Emlékszem, még valamikor az elején azt mondtam, hogy majd jól kiderül, milyen dolog Új Zélandra költözni, és eddig még nem derült ki szinte semmi. Hát majd most.

Tehát:
Auckland nagy város, már nem lélekszámra – 1.24 millió lakos -, hanem területre. 1086 négyzetkilométer, ami akárhogyan is számolom, nagyjából a duplája Budapestének (525 km2). Ezzel szemben tömegközlekedés nincs. Illetve van valami, amit annak csúfolnak – például némi buszközlekedés és egy pár éve felélesztett vonat, ami leginkább a HÉV-re hajaz -, de gyakorlatilag elhanyagolható hatékonyságú, és a mindennapi életben használhatatlan.
Én például helyi mércével mérve nem lakom vészesen messze a munkahelyemtől – 15 km -, de ha tömegközlekedve szeretnék bejutni, akkor átszállással, 1 óra 7 perc alatt érnék be, 7 dollár 50 centes jegyáron. Ez ugye oda-vissza $15. Ha a mostani árakat nézem, ezért 10 és fél liter benzint kapok, amivel legkevesebb száz kilométert tudok autózni, nem számítva, hogy a csúcsforgalomban is csupán fél órát kell vezetnem. Van ugyan havi bérlet – 200 dollár momentán – de rövid fejszámolás után kiderül, hogy az sem bolt.

Ezzel szemben Új Zélandon a legolcsóbb az autótartás. (Ezt mondjuk nem ellenőriztem le, de valahol olvastam, megragadt bennem, és itt élve teljesen hitelesnek tűnik).

Egyfelől a jó állapotú használt autók ára mulatságosan alacsony. Nemcsak az itteni jövedelmekhez képest, de objektív mércén is. Anélkül, hogy nagyon belemennék a részletekbe: durván $1000 körül már teljesen elfogadható kocsit tud venni magának az ember, $6-8000-ért pedig keveset futott, pár éves modellt.
Az új, szalonautó árakról nincsenek részletesebb információim, de első blikkre olcsóbbak a magyar áraknál.

Másfelől ugye olcsóbb az üzemanyag is: jelen pillanatban $1.43 a benzin literje míg $1.03 a dieselé. Mondjuk a diesel autó tartása kicsit trükkösebb – van úgynevezett Road Charge, amit kilométer alapján kell fizetni, de ha ezt is beleszámolom, akkor sem sokkal több $1.25-nél a diesel.

Nincs kötelező biztosítás, zöldkártya és súlyadó – van helyettük Registration, amit lehet 3-6-9 hónapra vagy egy évre fizetni (egy évre $183), illetve van WOF (Warrant of Fitness), ami leginkább a mi műszaki vizsgánknak felel meg. A WOF-ot hatévesnél fiatalabb autókra 12 havonta, az ennél öregebb autókra 6 havonta kell megcsináltatni. A WOF díja változó: nagyjából $30 körül van, de épp most találtam egy szervízt, ahol már $17.50-ért megcsinálják.
Persze, ha a WOF-on elhúzzák az embert, akkor fizetheti a javítás költségeit, de alapesetben egy rendben lévő gépkocsi TCO-je (Total Cost of Ownership): autó ára+$183/év+$35/év (hat évesnél öregebb benzines járgány esetén).
Tegyük hozzá még, hogy az autópálya használat ingyenes, és a parkolási díj sem haladja meg budapestit, viszont sokkal könnyebb nem fizetős helyet találni.
Ez mulatságosan alacsony összeg, ha valakinek nincs errefele autója, semmiképpen sem azért, mert nem engedheti meg magának.

Hmm… Hogy mit is akartam ebből az egészből kikerekíteni? (Mondjuk első tanulság: nem okos dolog sört inni bloggolás közben, mert ilyen sefüle-sefarka bejegyzések születnek.)
Ja, igen: nyilván a fentebb kifejtettek is hozzájárulnak ahhoz, hogy az autó sokkal kevésbbé státuszszimbólum. Vannak persze kivételek, de alaphelyzetben leszögezhetjük: az autó milyensége és birtoklása nem szempont csajozáskor, sőt más tekintetben sem különösebben imponálási tétel.

(*Autókkal kapcsolatos személyes nyavajgásaim, és a helyi magyar kolónia autótartási szokásai egy következő post-ban.)

Visszatértem

Az elmúlt időkben sem kedvem, sem energiám nem volt írni, hovatovább már azt fontolgattam, hogy felhagyok a bloggolással.
Aztán mégsem.
Ebben a döntésemben persze sokat segített, hogy nincs akkora hajtás az irodában, illetve, hogy sikerült éppeszű munkaidőt kiharcolnom magamnak: reggel nyolctól, fél-ötig.
Ez már a harmadik munkaidőbeosztásom itt: eleinte elég volt otthonról dolgoznom, de ahogyan egyre magasabbra hágtam a céges ranglétrán, úgy szigorodtak az elvárások is. A mélypontot őszre (már az itteni őszre) értem el: reggel kilen harmincra jöttem és bár hivatalosan 6-ig tartott a munkaidőm, de hétnél előbb ritkábban végeztem.
Ősszel és a télen nem bántam különösebben (persze azért el tudtam fáradni, akár egy kutya), de amint kitavaszodott – sőt küszöbön a nyár -, elkezdtem lázadozni: ez még sem járja, az egész napom elmegy így. Végül a felmondási kísérletemkor (erről majd később) megoldódott ez a probléma is, úgyhogy épeszű időben végzek: ha van kedvem, akár délutánra is tervezhetek programot.
Ennek az új munkaidőnek pedig megvan az a csodálatos mellékeredménye is, hogy reggel, mikor érkezem, másfél óráig egyedül vagyok bent, ami gyakorta a növelni tudja a hatékonyságomat, és persze időt enged arra is, hogy rendszeresen írjak ide.
Tegnap egyébként tovább feszítettem a húrt: ultimátum szerűen bejelentettem a főnökségnek, hogy október végétől márpedig én fél nyolcra járok, hogy 4-kor végezhessek.
Beleegyeztek.

A Blogger megújulása is kapóra jött – ugyan még mindig nem vagyok maradéktalanul elégedett vele -, de legalább már vannak Tagek, RSS, és az egész szerkesztőfelületet kicsit jobban összerakták. Viszont azzal hogy átköltöztettem magam a Blogger Beta-ra megszűnt a Google AdSense-m. Nem mintha óriási veszteség lenne – eddig mindösszesen 67 centnyi bevételt generált, erről pedig szívesen lemondok a fejlettebb szolgáltatásokért cserébe.

Auckland parádé és a video megosztás II.

Jó rég nem írtam, és most, hogy megint kedvem támadt hozzá, meglepve tapasztaltam, hogy a YouTube valamiért elérhetetlenné tette a videómat.
Annakidején szerencsére feltöltöttem a Google-ra is, bár el voltam kámpicsorodva, hogy mennyi időbe telt, amíg jóváhagyták.

Itt viszont megvan, úgyhogy azért is szerepelni fog.

Auckland parádé és a video megosztás

Lassan egy hete ment a polémia, amiért a most hétvégén megrendezésre kerülő Erotica Expót a vállalkozás szervezője egy a belváros szívében rendezett, meztelenkedős pornósztárokat felvonultató parádéval gondolta reklámozni. Az ötlet végül fényesen bevált.

Az történt ugyanis, hogy engedélyt kért a felvonulásra a városházától, ahol az ilyesmikkel foglalkozó ügyosztály megvizsgálta a kérelmét, és miután semmiféle törvénytelenséget nem látott az ügyben, azon melegében megadta az engedélyt. Gyanítom, ha ennyiben marad az ügy, a vállalkozó – bizonyos Steve Crow – egy kisebb vagyont költhetett volna még a reklámra, ám szerencséjére az ügyosztály vezetője elfelejtette tájékoztatni Dick Hubbard főpolgármestert.

Városunk ura a sajtóból értesült néhány nappal később, hogy Auckland belvárosában mi is készül fényes nappal. Ezen úgy felbosszantotta magát, hogy az elmúlt egy hétben szinte csak ezzel foglalkozott a média – miközben számtalanszor kifejtette, hogy Auckland városa nem támogatja az eseményt, ezért aztán nem is engedélyezte a Queen Street lezárást.
Ugyanakkor persze egy jogállamban, ahol egyetlen törvény sem tiltja, hogy félmeztelenül motorozzanak az emberek, nem tilthatta be rendezvényt, így az egyetlen eredmény, amit elért, hogy eszement közlekedési káoszt okozott. Tekintettel a média keltette felhajtásra, hatalmas tömeg gyűlt össze – valószínűleg jóval nagyobb, mintha egy kézlegyintéssel elintézte volna az ügyet -, s miután alig néhány rendőr kísérte a felvonulókat, fél egytől fél kettő gyakorlatilag megbénult a belváros.

Mellesleg maga a felvonulás nem érte meg a felhajtást: a télvégi hűvösben alig egy tucat, legjobb esetben is C kategóriásnak minősíthető erotika ipari szakmunkás volt látható, akik közül többen is jól láthatóan arra koncentráltak, hogy megússzák megfagyás nélkül az eseményt.

A hype persze engem is odacsalt – így aztán ebédidőben, ebéd helyett a Queen Streeten szorongtam – s a mobilommal rögzítettem az esemény majd 6 percnyi értékelhető részét. Visszatérvén aztán az irodába, gondoltam feltöltöm a netre, s miután elszánt Google júzer vagyok, megpróbálkoztam a Google Video szolgáltatásával.
Már értem, miért a YouTube a nyerő a Web 2 videós szegmensében. Hiába gyors és egyszerű a Google Video feltöltő processzusa (tegyük hozzá a YouTube-é sem sokkal bonyolultabb), ha a feltöltés után egy órával még mindig nem érhető el a video. Épp feldolgozás alatt áll, ami ezek után nyilván azt jelenti, hogy manuális ellenőrzésre kerül. Ebbe persze rossz belegondolni, különösen annak fényében, hogy a YouTube-on (ahová, megunván a várakozást, egy óra múltán feltöltöttem) simán, percekkel a feltöltés után megjelent.

Végezetül, de nem utolsó sorban:

VmWare 5.5

No a kép önmagáért beszél. Ez az irodai gépemen készült. AMD Athlon64 X2 processzor, mindössze 2 Gb RAM.
A VmWare Workstation 5.5-el beérett a virtualizáció: alap operációs rendszerként 64 bites Ubuntu Dapper drake fut, s mint a képernyőkép mutatja, a VmWare segítségével egy Windows 2000 Server alatt Lightscirbe-al CD feliratozok, miközben párhuzamosan fut egy Windows XP Professional, amint épp a Service Pack 2-őt tölti le. Ami miatt az egészet szóba hozom mégis, az a Rendszerfigyelőn látható CPU használat: az egyszerre futó három OS is csak 8% illetve 2.9%-ban terheli meg a Athlon64 X2-őt.

Megjelent a Keleti Szél 2.

Örömmel értesültem róla, hogy végre egy súlyos és régi adósság törlesztésre került. Megjelent a Keleti Szél második kötete – hadd tegyem hozzá mindjárt, ez egyedül András érdeme.
Különösen nagy teljesítmény ez, hiszen Andrásnak nemcsak szerzőként kellett helytállnia, ennél jóval nehezebb és heroikusabb küzdelmet hozott a M.A.G.U.S. körül kialakult áldatlan céges állapotok között is erősnek, produktívnak és elszántnak maradni – hogy őszinte legyek, nekem ez már jó régóta nem megy.
A M.A.G.U.S és Ynev eredeti, általunk megálmodott koncepciója tehát Andrásban él tovább – amíg tartja a zászlót – ilyen körülmények között is -, addig van remény, hogy lehet egy értelmes, szebb jövő, amelyben nem a koncon marakodásé a főszerep, hanem az alkotásé és az olvasók-játékosok öröméé.


Meg nem erősített híreim szerint – úgyértem, András nem erősítette még meg -, készül a harmadik, egyben befejező kötet is, s amennyire tudom, valamikor a jövő év elején várható a megjelenése.

Ha már itt tartunk, nem árt talán, ha tisztázom: az életem egy ideje gyökeres fordulatot vett, s ebben nincs kiemelt helyen szerzői, kiadó múltam és a M.A.G.U.S.
Az eseményeket alig és nagy késéssel követem csak. Mielőtt Új Zélandra költöztem volna, teljes mértékben András kezébe adtam minden volt és meglévő jogosítványomat. Levelezéseink során persze kirajzolódnak a történések, ám érdemi közreműködésre nem számíthattok tőlem.
Illetve… Néhány elgondolás azért lassan megfogalmazódik bennem, hogy miként tudnék a jelen helyzetben is hasznára lenni mindmáig legkedvesebb korszakom – remélhetőleg még sokáig – továbbélő entitásának, ám amíg ez nem körvonalazódik teljesen, s amíg nem egyeztettem Andrással, addig ötlet szintjén sem szeretnék róla nyilatkozni.

Az élet küzdelem

Az utóbbi napok sehova sem vezető nyüglődéseket hoztak – bár hadd szögezzem le már előre, soha ennél nagyobb problémáim ne legyenek.
Kezdődött azzal, hogy a hosszú hétvégére keresztet vethettem: miután a fejlesztési határidőkkel csúszom, kénytelen voltam a szombat egy részét, és a hétfő majd egészét az irodában tölteni, így aztán túl sok időm mégsem maradt, hogy kedvemre kijátszam magam.
Mindettől eltekintve még lehetett volna egy produktív vasárnapom, ám semmi sem úgy sült el, ahogyan elképzeltem.
Először is, az új Ubuntu még mindig nincs az új notebook-on. Hogy őszinte legyek, igazándiból nem is mertem még nekiállni az installálásnak – az első tapasztalatok kissé elbizonytalanítottak, s némiképp el is kedvetlenítettek. A Dapper Drake vadiúj szerkezetet és telepítőfelületet kapott. Nevezetesen, egybeépítették a Live CD funkciót a teljes verzióval, így elméletileg felbootolás után rögtön ki lehet próbálni, és ha tetszik, az “install” ikonra kattintva grafikus felületen mehet a végleges telepítés. Az Ubuntunak eddig meglehetősen primitív és roppant egyszerű, szöveges telepítőfelülete volt, ami ugyan nem a szépségével vagy eleganciájával tüntetett, de tökéletesen használható volt. Az új megoldás nem lenne rossz, kétségkívül szebb is… De…
Nekem helyből nem indult el. Valahol az X szerver inícializálása kapcsán elfagyott a sokadik kísérletre is. Damn… Nem akartam elhinni, mert eddig még tetszőleges gépre (értsd: ezeréves PII-től, a legfrissebb fancy Intel Core Duo-ig) gond és különösebb hackelés nélkül simán feltelepült.
Megpróbálkoztam a grafikus felület safe módjában, úgy működött, bár a 16:9 arányú LCD-vel nem tudott mit kezdeni és bután torzította a képernyő tartalmát, viszont LiveCD-hez mérten, ezzel még kezdeni sem lehet semmit. Ami talán még aggasztóbb volt, hogy a beépített Wireless Network kártyát sem ismerte fel. Na ekkor döntöttem úgy, hogy a végleges installra majd akkor kerítek sort, ha lesz néhány órám.
Remélem nem kell csalódnom: az összes lehető fórumon leellenőriztem, hogy mit mondanak a notebook – Ubuntu Dapper Drake párosításról, és mindenütt a tökéletes kompatibilitást emelték ki. No jó, meglátjuk, amint lesz rá erőm. Mindenesetre a tökéletes kompatibilitás megbukott az első próbán. Persze talán csak túlságosan elkényelmesedtem – ez az átka, ha valaki ennyire kezes disztrót használ -, egyszerűen megszoktam, hogy támogatottságban és kezelhetőségben már rég a Windows fölé nőtt az Ubuntu, így automatikusan azt várom tőle, hogy beavatkozás nélkül is tökéletes eredménnyel működjön.

Félretettem tehát a notebookot, és nekiláttam, hogy átszervezzem kissé az otthoni hálóztatot. Az történt ugyanis, hogy merő figyelmetlenségből – és a sanyarú magyar tapasztalatok miatt – eddig észre sem vettem, hogy kitudja mióta (gyaníthatóan a kezdetektől) – fix IP címem van. Ez a szolgáltatóm – Orcon – egyfajta plusz szolgáltatása, ami alapértelmezésben minden DSL előfizetéshez jár. Hurrá gondoltam magamban, itt az ideje, hogy a már régóta parkolópályán tartott, szintén az Orconnál regisztráltatott subdimension.co.nz domain-emet rendszerbe állítsam.
Ehhez először az otthoni webszerveremet kellett közvetlenül a DSLmodemre dugni. Eddig a Dynalink gyártotta DSLmodem-router egyetlen ethernet portját a D-Link Wireless routerembe kötöttem, úgy viszont az istennek sem ment sem a port forwarding, sem a virtual-server funkció. A két beépített tűzfal összeakadt, bármit is csináltam. Sebaj, a megoldás kézenfekvő: a webszerverbe betettem mégegy hálózati kártyát, és a két eszköz közé gondoltam beállítani. Nem egy bonyolult feladat, hogy mégis majd négy órát kínlódtam vele, az jól jelzi, mennyire figyelmetlen tudok lenni, ha fáradt vagyok. Egyszerűen elfelejtettem felinstallálni a dnsmasq és az ipmasq csomagokat, úgyhogy hiába dühöngtem, néztem végig ezredszerre is a config állományokat, csak nem akart működni az ip forwarding. Késő délután lett mire elkészültem, és legszívesebben a fejemet vertem volna a falba a saját hülyeségem miatt.

A következő menet az Orconnal jött. A domain regisztrációnak végtelenül egyszerű webes felülete van, s mellette felkínálják a DNS beállítás lehetőségeit is. Az Advanced Zone Editornak nevezett kis alkalmazásuk segítségével egyszerűen sorokat adhatunk a domainhez tartozó db.conf-hoz, de igazándiból nem szerkeszthetjük: sem a SOA-t, sem a TTL-eleket nem engedi állítgatni. Ez még önmagában nem lenne probléma, ha bárhol adnának valami leírást, hogy használnak-e valami speciális megkötést, mert valamit trükköltek az biztos, ugyanis a kézenfekvő bejegyzések beillesztése után két nappal sem működik a dolog. Elméletileg persze lehet ennél is hosszabb a frissülési idő, de könyörgöm, legalább tájékoztatnának.
Ami még bosszantóbb, hogy a Google vadonatúj, saját domainnévhez köthető Hosted Mail szolgáltatását sem tudom érdemben kipróbálni, hiába állítottam be a megfelelő MX recordokat.
Végül aztán megpróbálkoztam egy levélírással az Orcon Technical Support-jának, mindeddig semmi eredmény…

Hát mit mondjak? Nem volt egy különösebben felemelő hétvége. Mindenesetre, amint eredményre jutok a fentebbi ügyek bármelyikében, ismét posztolok…:)

Page 52 of 54

Powered by WordPress & Theme by Anders Norén

%d bloggers like this: