Ma van a nagy nap: elméletileg ma jelenik meg az Ubuntu Linux legújabb verziója, a Dapper Drake 6.06 LTS. Rögtön hadd osszam meg, amit annak ellenére, hogy közel két éve használom az Ubuntu-t, csak nemrég tudtam meg. A kódnév után álló számozás logikája – a kódnév esetünkben a Dapper Drake -, gondolom már jó régóta publikus, csak én voltam figyelmetlen. Noszóval: az első szám az évet jelenti, a második pedig a hónapot, amikor az adott verzió megjelenik. Jelen felállás szerint 2006.06 – azaz folyó év júniusa. Huopsz. Az LTS-ről majd megfeledkeztem, ami pedig a Long Term Support rövidítése, és azt jelzi, hogy az egyéb verzióktól eltérően nem 18 hónapig, hanem 5 teljes éven keresztül támogatott marad. Szép teljesítmény ez, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy az Ubuntu az egyik leggyorsabban (és legkiszámíthatóbban) frissülő linux disztribúció, elméletileg 6 havonta jelenik meg az új verzió. A Dapper Drake persze mindjárt felül is írta ezt a szokást, a kitűzött április helyett csúszott egy hónapot.
Szóval reggel óta várom, hogy mikor jelenik meg a Hivatalos Letöltő oldalon a végleges iso, egyenlőre azonban semmi nyoma. Pedig a megjelenés örömére a hétvégén új notebook-ot is vettem. Némi büszke nagyképűséggel mindjárt ki is jelentem, hogy ár/érték tekintetében sikerült a legjobb választást eszközölnöm, nevezetesen: Acer Aspire 5024 WMLI.
Azt hiszem, ezt a felszereltségű gépet direkt a Dick Smith Electronics-nak szállítja az Acer, mert sem a hivatalos weboldalon, sem másutt nem találkoztam hasonló extrákkal feltankolt példánnyal.
Anélkül, hogy a részletekbe még mélyebben elmerülnék, csak a gyári specifikáció és a Dick Smith árusította közötti különbségekre térnék ki: 1 Gb RAM, 100 GB Harddisk, és az ATI Mobility Radeon X700 is 256 Mb VRAM-al van szerelve. Tegyük hozzá, mindezért mindössze 2400 kiwi dollárt kértek, ami jelen árfolyam szerint nem több 312 ezer forintnál.
Annak ellenére, hogy notebook, valószínűleg a legerősebb gép, amit valaha is birtokoltam – ez talán sokmindent elárul rólam, például azt, hogy nem, illetve alig követem a csúcstechnika fejlődését. Mindenesetre lenyűgöző a teljesítménye, s már alig várom, hogy tisztességes operációs rendszert tehessek rá: a gyárilag adott Windows XP Home verziója siralmas megcsúfolása a hardwernek. Ámbár az irodában is Dappert használok, még az első béták egyikét tettem fel, elhatároztam, hogy az új szerzeményre már a végleges verzió kerül. Bízom tehát benne, hogy a háromnapos hétvége (Igen, Queens Day lesz hétfőn) előtt le tudom tölteni, s aztán kedvemre kijátszhatom magam.
Page 53 of 54
Szögezzük le, bármennyit is panaszkodom az Új Zélandi konyhára, a világ legjobb húsvéti sonkája itt kapható. Nem tudom, hogy csinálják, és azt sem, miért ennyire jó, de… De ennél jobbat még sosem sikerült ennem.
Húsvéti tapasztalatként el kell mesélnem, hogy ünnepnap nem kapható alkohol. Úgy értem nemcsak az üzletek zöme tart zárva, de az a néhány éjjel-nappal – s munkaszüneti napon is – nyitva tartó bolt, ahol egyébként lehetne venni, sem árusíthat ilyenkor alkoholos italt.
Pénteken – fura, hogy eddig ez nem tűnt fel -, szomorúan szembesültem ezzel a ténnyel. Gondoltam sebaj – mindössze egy korsó sörre vágytam, de nagyon -, majd a pubban. Már úgy értem, van itt egy Fools and Horse nevű motel két sarokkal odébb, melynek kiválló pubja van, az mégiscsak nyitva van, még ünnepekkor is.
János barátommal nagy elánnal elfoglalunk két széket a bárpultnál, rendelnénk két sört – a nagy kivetítőn épp a Blues játszik a Western Force ellen a Super XIV-ban (rugby) – és örvendezünk, hogy ez még jobb is, mint otthon sörözni, amikor arculcsapásként ér, hogy sajnos ők sem szolgálhatnak fel alkoholt, elvégre public holiday van. Damn… – mondaná az angol.
Nem ragozom tovább: némi ismeretségre és jóindulatra volt szükség, meg pici csalásra – hogy úgy tegyünk, mintha vacsorázni jöttünk volna -, hogy mégiscsak hozzájussunk az áhított két korsó sörhöz. Asszem nem ittam még drágábbat, mert rászámolták az ünnepnapi felárat, így akárhogyan is nézem, 13 dollárt fizettünk korsónként.
Nagyjából ez minden húsvét kapcsán, s persze nem felejtem el közzétenni (ha már mindenkit ez érdekel): a locsolkodás errefele ismeretlen, gyanítom két lábbal rúgnának ki bárkit, ha megpróbálkozna vele.
Olvasom a magyar sajtót – illetve, ami on-line elérhető belőle – egyszerre örülök, és szégyenkezem. Örülök a baloldal várható győzelmének, de ezt javarészt elnyomja a szégyenérzet, amiért még mindig ilyen megalázó, méltatlan módon folyik a kampány, s úgy általában a politikai élet Magyarországon.
Az orbáni, fideszes politikának hazudott valami – amely innen nézve nem tűnik egyébnek ostoba, vak gyűlölködésnél, a hatalom mindenáron akarásánál – nem undorít elég polgárt. Sokakat, de nem eleget – hogy volt plebejus miniszterelnökünk szavaival éljek.
Baloldali, liberális elkötelezettségem sem nyomja el azt a meggyőződésemet, hogy szükség van egy ország parlamentjében a konzervatív értékeket képviselő jobboldalra. Olyasmi ez, amivel a magyar politikai élet jó rég óta nem rendelkezik – s ennek fő okozója éppen Orbán.
Most, amikor valami halvány remény mutatkozna, hogy az MDF elindul azon az úton, amelynek a végén egy elfogadható jobbközép pártá alakulhatna, Orbán még megpróbálja magával rántani: olyan lehetetlen taktikázásra kényszeríteni, amivel megint csak nem lehet más a célja, mintsem hogy hiteltelenítse, csírájában fojtsa meg az ígéretesnek induló újraszerveződést.
Szomorú ez, szomorúan magyar – dögöljön meg a szomszéd tehene is hozzáállás.
Nincs politikai kultúra Magyarországon – ebben sok elemző egyetért. Sokan különböző okokra vezetik vissza és különböző tünetekkel támasztják alá. A tünetek felsorolásához hozzátenném a magamét is:
A világ civilizáltabb felén sorra valósítják meg az elektronikus – internetes – szavazás lehetőségét. Nemcsak azért szenzációs ez, mert haladás a korral, de egyszerűbbé is teszi, s talán hozzásegít ahhoz, hogy mind többen éljenek választási jogaikkal.
Gyanítom, Magyarországon még jó sokáig nem lesz erre lehetőség. No nem a technikai adottságok hiányoznak, hanem az a bizonyos politikai kultúra. Rossz belegondolni, hogy mekkora elánnal ordítana csalást a Fidesz, ha lehetőség nyílna otthon, egy számítógép mellől leadni a voksokat, ahol persze mégsem ülhet minden választópolgár mellett egy bizottság ellenőrizni az etika betartását.
S persze magamban be kell ismernem: a lehetőség talán valóban csalásra bujtatna.
Mégis, úgy hiszem, ameddig a politikai erők, az ország vezetői nem képesek tisztán és etikusan játszani, amíg harcnak élik meg a választásokat, ahol minden megengedett; amíg egy-egy vereséget nemzetkatasztrófának aposztrofálnak; amíg nem tudják emelt fővel viselni az esetleges kedvezőtlen végeredményt, addig nem várhatnak választópolgáraiktól sem mást.
Nyugodt szívvel akkor várhatunk majd választást és kampányt, akkor mondhatjuk, hogy a magyar demokrácia felnőtt és érett, ha az elektronikus szavazás egyetlen feltétele a technikai körülmények megteremtése lesz.
A bloggolás egyik veszélye az értelmetlen gondolatfoszlányok megörökítése. Nem is azt tartom problémásnak, amikor valaki következetesen ezt csinálja, hanem ha eseti a dolog: az értelmes bejegyzések közé ékelődnek a személyes, csak keveseket érdeklő irományok.
Ez pedig óhatatlanul is megkísérti a bloggolót – néha olyasmi is kikívánkozik belőle, ami legfeljebb magának, vagy a hozzá legközelebb állóknak mond valamit. (Igen tudom, hogy az Én-blogok csupa effajta bejegyzésből állnak, és mégis népszerűek.)
E probléma feloldására már jóideje létezik megoldás: az egyes bejegyzések Tag (Címkével) való ellátása. Nem új találmány ez, s különösen ennek fényében bosszantó, hogy az egyik legnagyobb, és legelterjedtebb blog-motor – nevesül ez, amit a Google működtet – nem rendelkezik ezzel a szolgáltatással.
Mindez csupán azért jutott az eszembe, mert engem is elkapott, hogy látszólag teljesen értelmetlen eseménytöredékeket örökítsek meg, ezért aztán előre elnézést kérek mindenkitől, mitöbb, hadd javasoljam nyugodtan ugorja át mindenki a következőket.
Még mindig kissé nehezen megy az itteni időjárás megszokása. Elmúlt a nyár, állítólag ősz van, ez azonban csupán abban nyilvánul meg, hogy reggel és este lehűl valamelyest az idő (éjjel meg hideg van), de napközben hétágra süt a nap – szerencsétlen kontinentális patkány létemre még nem sikerült rákapnom a helyes öltözködésre: vagy fázom délelőttönként, vagy megdöglöm a melegben napközben. Tegnap ráadásul “Trópusi Viharnak” aposztrofált időjárás volt: eszelős széllel kerítve szakadt az eső, a hőmérséklet megzuhant. Ma reggel bezzeg nyárhoz fogható napsütés, és párás-gőzölgő meleg. A helyi netes időjárás előrejelzésnek pedig az a specialitása, hogy még egyetlen alkalommal sem sikerült eltalálnia a várható időt – de még az ellenkezőjét sem.
Ha már a panaszkodásnál tartok: a könyveimen kívül leginkább a tisztességes éttermek/kifőzdék hiányoznak leginkább. Európai jellegű táplálékot néhány méregdrága olasz étterem szolgál csak fel, elvétve akad persze egy-egy angol/ír jellegű pub (ezek pont olyan semmitmondó, íztelen konyhát tartanak, mint az öreg kontinensen), de jellemzően csak ázsiai táplálékot vehet magához az ember. (Meg persze: McDonalds, Burger King, Wendys és hasonló gyorséttermek, vagy pizzériák.) A hazai kisvendéglőknek nyoma sincs – és bevallom sokáig nem gondoltam volna, hogy ennyire hiányozni tudnak. Pedig néha ölni tudnék egy tisztességes tányérnyi húslevesért, vagy egy becsületesebb szelet rántotthúsért. Újra és újra felmerül bennem: vajon mennyi idő alatt tudom megszokni hiányukat, ha ugyan…?
A múlt héten nem írtam: annyi munkám volt, hogy estére örültem, ha az ágyig eltalálok: egyik kiwi barátom meg is jegyezte, hogy ez nem az itt szokásos munkatempó – itt általában, nyugis, békés sebességgel halad az élet. Hát nem, valóban nem a szokásos hajtás volt, és még nincs is vége.
Ősrégi, elcsépelt viccnek tűnne, ha tegnap életem egyetlen drága párja valójában el nem süti. Koraeste vacsorára valóért betértünk a közeli hipermarketbe, ahol – az időpontra való tekintettel – nyüzsgött a tömeg. A sorok közti szédelgés során a konyhafelszerelések közé keveredtünk, ahol életem értelme egyszerre felkiálltott:
– Jéé, fakanál…
Körülöttünk egyszerre megfagyott a levegő, az emberek némi megbotránkozással, és újsütetű érdeklődéssel bámulták a szőke nőt, aki trágárságokra invitálja párját. A legvicessebb talán az volt, hogy egy jó ideig még csak nem is értette, hogy mivel váltotta ki a hirtelen támadt fagyos csendet.
Örömmel konstatálom, hogy egyre többen olvasnak – bevallom őszintén, meg is lepett. Mindenesetre köszönöm az érdeklődést. Ez a hetem még pokoli lesz minden számítás szerint, erősen kétlem, hogy értelmes bejegyzésre tellne tőlem – ha mégis, úgy jelentkezem hamarosan.
Kezdjük ezzel: szeretem az Indexet. Már Magyarországon is rendszeresen látogattam – olvasása a napi rutinom részévé vált. Új Zélandra költözésem ezen mit sem változtatott, itt talán mégjobban megerősödött a kötődésem – jó magyarul olvasni, mitagadás ez hiányzik leginkább előző életemből.
Szóval szeretem az Indexet, annak ellenére, hogy az utóbbi időben mind kevésbbé szolgál rá. Tartalmának színvonala egyre ingadozóbb, látványosan bulvárosodik (néha komikus mennyire nincs köze ordítóan bulváros cikkcímeinek a tényleges íráshoz), s a háttérben működő program bugosabb, mint valaha. A rendre dev/nullba vezető linkeknél csak az utóbbi idők flashdömpingje a bosszantóbb, tetszőlegesen erős hardvert is képes úgy belassítani, hogy az már az olvashhatóság határát súrolja. No ehhez vegyük még hozzá (amiről persze nem ők tehetnek), az ad-szerver és az audit-szerver időleges túlterheléseit – így jutunk bivalyerős hardverrel és 2 megás DSL-el – akárha időgépet használnánk – tíz évvel ezelőtti (PI-es gép, 56K-s modem) felhasználói élményhez.
Mindezeken túltenném magam, ám az utóbbi időben újabb jelenség ütötte fel a fejét: a félretájékoztatás. No nem állítom, hogy szándékos, vagy rosszidnulatú csusztatásokba botlanék unos-untalan (illetve ilyet még nem vettem észre), sokkal inkább a hozzánemértés a ludas. Különösen tettenérhető ez a Tech rovatban, úgyannyira, hogy ezt már nem állhatom meg szó nélkül. A mai termés két gyöngyszemet is produkált.
Az első az “Elkészült a Gnome 2.14” címet viseli. Rövid ismertetés, pici hír, csak épp jól látszik, hogy aki írta, annak fogalma sincs, hogy miről beszél. A hír nemcsak bántóan felületes – az új Gnome olyan elemeit emeli ki, amelyek finoman szólva is huszadrangúak -, de rövid tíz sorából kiordít, hogy szerzője nemcsak nem látott még Gnome-ot használó operációs rendszert, de valószínűleg arról sincs fogalma, hogy miért és milyen operációs-rendszerek használhatnak Gnome-ot, vagy egyáltalán, mi a rossebb az a Gnome.
Nem baj az, ha valaki nem ért valamihez. Az se baj, ha világ életében a Microsoft Felhasználói Élményéhez kötődik. Csak könyörgöm: ha már hírt ad valamiről, akkor vegye a fáradtságot, és nézzen utána, hogy miről ír.
Ahogyan nem baj, ha valaki nem a nyílt forrású szoftverek elkötelezettje, ugyanúgy az sem baj, ha valaki nem ismeri igazán az angol nyelvet. (Mellesleg néha én is úgy érzem, hogy sosem fogom megtanulni igazán.) Ám, ha egy szó jelentésénben bizonytalan, igazán vehetné a fáradtságot, hogy utána keressen.
A mai második gyöngyszemet a “Politikailag elfogult kereső” című cikkben leltem. Ezt írja a z “Agent Portál” fedőnevű szerző:
“A kereső a politikai témájú kulcsszót beírva a találatokat három csoportba osztja: liberális, konzervatív és libertáriánus (ez utóbbit talán leginkább a szocialistának lehetne megfeleltetni Magyarországon). “
Csakhogy, a libertáriánusokat még véletlenül sem lehet megfeleltetni a szocialistáknak. Az angol libertarian kifejezés a magyar politikai szóhasználatban sokkal inkább a liberális megfelelője, míg az angol liberal az, amit leginkább a szociálistának felel meg. Trükkös ez tudom – ahogyan az angol billion sem billiót, hanem milliárdot jelent magyarul -, de azért nem kunszt utána járni, pl. a Világ Legrövidebb Politikai Kvíze segít az eligazodásban.
Talán a fenti két megjegyzésem kekeckedésnek tűnik. Nem annak szántam – egyszerű figyelmeztetésnek. Ez a tendencia nem most ütötte fel a fejét az Indexen, a példáim nem önmagukban állnak. A hülyeségek/valótlanságok publikálása pedig lassan kikezdi az egész orgánum hitelét – s ha eljön a pont, amikor minden cikk olvastán az jut az eszembe, hogy ez helytálló-e vagy megint ostobaság, úgy bármennyire is szerettem az Indexet, nem fogom többet olvasni. De az is lehet, hogy nem csak én vagyok ezzel így. Kár lenne érte.
Jó ideje töröm a fejem, hogy miért hívják magukat kiwi-nek a kiwik. A megoldáshoz annak ellenére sem jutottam közelebb, hogy megkérdeztem már mindenkit, akit csak értem: helyi magyarokat (hátha őket is érdekelte, s utána jártak), illetve kiwi ismerőseimet úgyszintén.
Na jó, kezdjük az elejéről: az Új Zélandiak kiwi-nek nevezik magukat. No nem a gyümölcs, hanem a kiwi madár után, ami tudvalevőleg a világ egyik legkomikusabb és valószínűleg legostobább, röpképtelen, szőrös madara, amely azon kívül, hogy csak itt él, arról híresült el, hogy kis híjján kihalt, miután képtelen volt több száz év alatt megtanulni, hogy az embertől félnie kell.
A legkülönösebb persze az egészben, hogy nem egyszerűen a helyi szleng hívja az kiwi-nek az Új Zélandit, de intézményesült a közbeszédben is: a híradó gazdasági szekciójában kiwi-dollárként aposztrofálják a pénzt, az egyetlen állami tulajdonú bank a Kiwibank – amely a Postabankkal ellentétben valóban a postákon üzemel -, s az egyik kedvenc felvilágosító kampányom (ami egyébként kivállóan jellemzi az egész ország habitusát) amely a közterületek tisztántartását hivatott propagálni, így szól: “Come on: be a tidy kiwi!” – azaz: Gyerünk, légy rendes kiwi.
A minduntalan a tisztaságra és rendre tanító propaganda láttán persze először arra gondolna az emberfia, hogy mocsok uralkodik, s ez ellen küzd heroikusan a kormány, ám szó sincs erről. Tisztább országgal még sosem találkoztam: nem magyar mércével, de nyugat-európaival is megdöbbentő, hogy mennyire ügyelnek erre. Nincs szemét, gondozott gyep mindenütt – értsd: 100 km-re a legközelebbi várostól az autópálya mellett is -, az utcák, utak pedig olyan tiszták, hogy – kis túlzással – enni lehetne róluk. Na ja, ez az a hely, ahol a kiwik a legnagyobb természetességgel járnak-kelnek mezítláb a városban.
De hadd térjek vissza az eredeti kérdéshez. Országos szinten kiwi minden Új Zélandi. A napi nyelvhasználatban egy picit másképp néz ki: kiwi a született Új Zélandi fehérember (az őslakók maorik, de vannak még szigetiek, akik a környező csendes-óceáni szigetekről, mint Fiji, Szamoa, Tonga érkeztek; és vannak ázsok, akik értelemszerűen Ázsiából jöttek). Én sosem leszek az, talán a gyermekeim – nem mintha bármiféle hátrány érhetne emiatt: tekintettel arra, hogy az itt élők majd ötöde első generációs bevándorló, az idegenek befogadása és megbecsülése terén Új Zéland valószínűleg világelső.
Komikusnak tartom ezt a kiwizést, másfelől tetszik is – csak épp nem értem. Illetve azt, hogy Új Zéland egyik nemzeti szimbóluma, még csak érteném – különösnek azt találom, hogy miért, mikor és miképp nevezte magát el e nép így.
A témára mindenestre még visszatérek – ezt megígérhetem -, s amint magyarázatot lelek a kérdésre, azonnal közzéteszem.
Kapok ma egy levelet az internetszolgáltatómtól – jelen esetben az Orcon Internet Ltd. -, amiben örömmel jelentik, hogy az eddigi 1GB-os letöltési limitemet 4GB-ra emelték. Örülnöm kéne, de azért kissé el vagyok kámpicsorodva: eddig 40 dollárt fizettem havonta 1 GB-ig, míg a következő 9 GB (azaz 10 GB-ig összesen) plusz 10 dollárt kóstált nekem, így a havi számlám rendeszeresen 50 dollár (plusz adó, ami mifelénk 12%) volt. A kámpicsorodás oka, hogy az új limittel az árat is megemelték, így most 50 dollárért változatlan sávszélesség mellett havi 4 GB-ra csökkent a letölthető adatmennyiségem.
Na nem mintha nagy letöltögető lennék, az olvasgatás és mailezgetés nem tartozik a nagy adatforgalmú tevékenységek közé, viszont megrögzötten a legfrissebb Ubuntu Linuxot használom, aminek az a szépséghibája, hogy naponta frissül 100-120 megányit. (Persze nem az utolsó stabil, hanem a friss fejlesztői verzió, aktuálisan a Dapper Drake.)
Hatvan dollár adóstul még mindig nem a világ vége (számításom szerint nincs 8500 Ft) havonta (tényleg mit kérnek ma Magyarországon egy két megás ADSL-ért), amiért mégis szóba hozom, hogy mifelénk ez a fajta drasztikus áremelés nem szokásos. Úgy tűnik, valami nem klappol az Új Zélandi gazdasággal sem: egyfelől itt vannak az áremelések (nemrég az elektromos díjat is megemelte a szolgáltatónk 10%-al, és az üzemanyag is drágul), másfelől a forint mélyrepülése sem jelentkezik az NZD-HUF árfolyamban. Ez utóbbi miatt nem tudom, sírjak-e vagy nevessek: a magyar ingatlanunk eladását tervezve elemi érdekünk az erős forint, míg ha a hazalátogatást költségeit nézem, a dollárunk szárnyalása volna jó.
Mindent összevéve kissé meg vagyok zavarodva, ám nincs más lehetőségem, mint a kivárás: egyfelől bízom a magyar baloldal győzelmében (ha egy módom lesz rá, Sydney-be utazom, hogy szavazatommal is támogassam őket), másfelől reménykedem, hogy megnyugszik a világgazdaság, s a kiszámíthatóság állapota következik el. Ez talán a legfontosabb.
