Csanad | 赛纳德

Eljött a nagy nap. Pénteken este a Sky Towerben vacsorázunk, ahogyan ezt megfogadtuk már egy örökkévalósággal ezelőtt, amikor elhatároztuk, egy Új Zélandon fogunk letelepedni. A fogadalmunk úgy szólt, hogy amint mindketten megkapjuk a letelepedés előszobájaként számon tartott munkavállalási engedélyt, ezt a Sky Tower tetején található, méregdrága étteremben fogjuk megünnepelni.

(Az alábbi fotó nem az én művem, Czuppy készítette pár hete, de nekem különösen tetszik, úgyhogy alig vártam már, hogy mikor és milyen ürüggyel lophassam el…)

Én rég birtokában vagyok e becses matricának (úgy értem az útlevélbe ragasztott munkavállalási engedélynek), de Életem Értelmének csak ma érkezett meg.A nagy hatalmú Immigration Office ugyanis egész különleges módon ítéli meg a kérelmeket. Én ugye job offerrel (munkaajánlat) elsődleges jelentkezőnek számítottam, s miután minden szükséges papírom rendben találtatott – ezt pedig minden családi vita ellenére sem bíztam a véletlenre és egy bevándorlási ügynökkel intéztettem szolid 900 dolláért – expressz sebességgel megkaptam az engedélyt.
Életem Értelme azonban family streamen folyamodott – vagyis szerelmi viszonyunkra alapozta a kérelmét. Így persze nem volt szüksége jövendő munkaadóra, nem kellett a végzettségét, munkatapasztalatát igazolni, mindössze azt, hogy valódi és stabil (genuie and stable) párkapcsolatban élünk, több mint egy éve.
A szükséges bizonyítékok beszerzése után, mint egy négy hónappal ezelőtt kerültek a papírja az Immigrationhöz – mi pedig balgán hittük, hogy egy-két héten belül mehetünk is ünnepelni. Nem így történt: az Immigration egy hónapig hozzá sem nyúlt a kérelemhez, azután, egy nappal a törvényi határidő lejárta előtt kézbevette.
Persze utána sem kapkodták el, sőt, mintegy szúrópróbaszerűen kiemelték a teljes orvosi kivizsgálás zárójelentését, és tovább küldték ellenőrzésre egy saját szakértőjüknek.
(Tényleg, mit lehet egy olyan zárójelentésen szakérteni, amelyben az afféle kérdések, miszerint AIDS-e vagy tuberkulózisban szenved-e a delikvens, a lakonikus nem válasz van bekarikázva?)
Noszóval végül meglett az engedély, némi magyarázattal egyetemben: az Immigration szerint a párom egyben a csatolt részem is, én pedig dolgozom, pénzt keresek és mindent összevéve képes vagyok a családfentartásra, így nyilvánvalóan semmi sürgető nincs abban, hogy az ő kérelmét elbírálják. Éppen ezért szépen hátulra sorolják az ilyen kérelmeket a prioritásban, hogy az “igazán fontosak” gyorsabban elbírálásra kerüljenek.

Csak halkan és zárójelben merem megjegyezni, hogy nem vagyok bizonyos abban, hogy plusz pár hetet nem azért várattak minket és nem azért küldték szúrópróbaszerűen ellenőrzésre a zárójelentését, mert őnagysága az ügynökünk nyomatékos tanácsa ellenére, amikor elvesztette a türelmét (viszonylag gyorsan), elkezdett telefonálgatni, megsürgeti az ügymenetet.

A dolog nyilvánvaló pikantériája, hogy amíg a kérelem elbírálásra vár, addig az útlevél is ott csücsül a paksamétában, így aztán a delikvens, ha akarja sem hagyhatja el addig az országot, amíg a döntés meg nem születik.
Így esett, hogy párom, bármennyire is szeretett volna hazalátogatni idén nyáron, ez nem sikerült: most már mehetne ugyan, de ez túlságosan összecsúszna a hamarosan (decemberben) esedékes éves szabadságommal, azt pedig szeretnénk kettesben a világnak ezen a féltekéjén eltölteni.

Most azonban nézzük a jó oldalát: megvan tehát a munkavállalási engedélye, mégpedig a nyílt verzió (velem ellentétben), ami azt jelenti, hogy tetszőleges munkát vállalhat, nemcsak a diplomájának megfelelő könyvtárosit. (Az én engedélyem ugye a kenyéradó cégemhez köt, ha munkahelyet váltanék, jöhetne az újabb Immigrationös tortúra.)
Erre a munkahely vadászatra azonban nagyjából egy hónapunk van, ha december közepéig nem talál állást, akkor egy időre fújhatjuk: a nyári szabadságolások alatt nem túlságosan esélyes, hogy bárhová is felvegyék.
Anyhow – mondaná az angol, az küldetés első része teljesítve. A következő szint már a végeleges letelepedési engedély, aminek még idén nekifutunk szintén.

Ps.: A letelepedési engedély megkapására külön fogadalmat tettem, ezúttal egyedül: amint megkapom, leugrom a Sky Tower tetejéről…

Az előre jósolt rosszidővel dacolva nem mondtuk le a háromnapos túrát, és jól tettük: szombaton és vasárnap gyönyörű időnk volt, csak a hétfőnket mosta el az eső.
Valószínűleg a világ egyik legszebb részén jártunk a hétvégén: az Északi Sziget északi felében, amit itt csak Northland-nek vagy Far North-nak neveznek.
Szombat reggel fél nyolcra volt kitűzve az indulás, így negyed kilenckor el is indultunk. A magyar csapat létszáma végül hatra apadt az eredeti nyolcról – ketten papírkutyának bizonyultak, és a várható rossz idő miatt lemondták az utat. Két autó és egy motor alkotta volna konvojt, ha együtt megyünk, ám Jocó és barátnője Bogi már péntek este elindultak, Bandi pedig pedig szombaton hajnalban felpattant motorjára azzal a felkiálltással, hogy Cape Reingán találkozunk.
Hozzánk végül csak Czuppy került a Bighornba, így hármasban vágtunk neki az 1-es útnak.
Az eredeti tervek szerint Cape Reingán áll össze a csapat: ki-ki amint odaér szájat tát és bevárja a többieket, azután közösen visszamentünk volna Waitiki Landingbe, amely az információk szerint az utolsó település északon, itt volt a szállás lefoglalva.
Czuppyt igazándiból nem ismertük (egyszer, a megérkezése utáni napokban ugyan találkoztunk egyfél órára), így volt bennem némi aggodalom, hogy miféle figurával hoz majd össze a sors, de hál istennek gyorsan kiderült, hogy jófej és kellemes társaság. Nem utolsó sorban kifejezetten ügyes amatőr fotós, ami már azért is hasznos, mert én meg semmit sem értek a dologhoz, és elhatároztam, hogy tanulok tőle.
Aucklandtől északi irányba Whangerei a legnagyobb város, nagyjából 180 km távolságban. Tekintettel arra, hogy Új Zélandon autópályák nem nagyon vannak – illetve csak Aucklanden belül van -, az útunk kétszer egysávos országúton vezetett végig, így 80-90-es tempóban haladtunk.
Dél körül értünk Whangereibe, és bár kellemesen volt az autókázás, már mindannyian kiszálltunk volna egy kicsit lábat nyujtóztatni, így amikor megláttuk a vízesésre figyelmeztető kiírást, azonnal úgy döntöttünk, hogy megnézzük. Jó döntés volt. A hétvégéről készült képgaléria első kilenc képe ott készült – tündérsziget a város ölében.
Két óra séta és fényképezés után indultunk tovább, miközben újabb tennivaló született: egyszerre elkapott a félsz, hogy a magunkkal hozott 256 SD kártya kevés lesz a hosszú útra, hisz még csak az elején tartunk, és egy előre be nem tervezett megállóban elfényképeztem a felét. (Mindösszesen olyan 500 kép készült, igaz ennek mindössze a 10% lett értékelhető végül.)
Már régóta terveztem, hogy veszek egy nagyobb memóriakártyát, de valahogy mindig elmaradt, így most szívtam a fogam, hogy útközben vajon hol, és mennyiért sikerült majd megejteni.
Az 1-es úton haladtunk tovább, és majd minden településen megálltunk egy kicsit, hátha kapok SD kártyát. Végül egy Towai nevű falvacskában közölték, ne is reménykedjek: legközelebb KeriKeriben lesz erre módom. (Kiejtve kiwiül KiriKiri.)
Kerikeri azonban épp nem esett útba, és nem nagyon fülött a fogam, hogy módosítsunk az eredeti útvonalon, úgyhogy magamban már felkészültem, hogy takarékoskodnom kell, és visszavettem a készülő képek a felbontásán is.
Újabb két óra elteltével értünk Kaitaiaba, ami meglehetős városkának bizonyult. Itt végül sikerült egy éppen zárni készülő fotós boltban a kártyavásárlás is, nem mondom, hogy nagy üzlet volt: az 1 gigás kártyát kaptam meg 130 dollárért, pont annyiért, amennyibe itt Aucklandben a 2 gigás kerül.
Mindenesetre már ekkor kiderült: noha az alapvető élet mindenütt olcsóbb, mint Aucklandben (már új-zélandi viszonylatban), bizonyos dolgok azért drágábbak és nem is kicsit.
A memóriakártya csak egy a sorban, ami igazán meglepett, hogy az eddig kötött árasnak hitt üzemanyag is úgy drágul, ahogy távolodunk: Whangereiben még csak 5 centtel drágább literje, de Kaitaiaban már 7 cent a különbség, hogy végül Waitiki Landingben beállítsa a csúcsot, a maga + 20 centes drágulásával.
Kaitaiaban aztán bevártuk Jocóékat, akik annak ellenére, hogy előző éjszaka indultak, kissé lemaradtak. Ők megszállatak valahol a keleti partvidéken még péntek éjjel, azután össze-vissza kavarogva az ellenkező irányból közelítettek.
A Ninety Miles Beachre már közösen érkeztünk. Nehéz visszaadni az élményt: körülbelül 25-30 méter széles, egybefüggő, tömör homokos partszakasz, ami majd 90 mérföldön keresztül vezet felfele Cape Reinga felé. Már ha éppen nincs dagály, mert olyankor a Tasmán tenger elönti a területet.
Kimentünk a partra, ott bohóckodtunk vagy másfél órát, aztán, hogy még napvilágnál elérjük az uticélunkat, a továbbindulás mellett döntöttünk. Mi a Ninety Miles Beachen, Jocóék azonban ezt nem merték megkockáztatni: igaz, tele a környék figyelmeztető táblákkal, ha jön a dagály, az óvatlan autós könnyen bajba kerülhet.
A Ninety Miles Beachnek összesen három ki-bejárata van, egy lent, ahol kezdődik, van egy onnan 20 km feljebb, és a végén, a Giant Sand Dunes-nél (Óriás Homokdűnék).
A gond mindössze annyi volt, hogy nem tudtuk meghatározni, vajon mennyi időnk van még a dagályig. Mi végülis úgy döntöttünk, hogy próbát teszünk a parttal: úgy ítéltem meg, észre fogjuk venni, ha emelkedik a vízállás, és akkor kimenekülünk a középső – viszonylag közeli – kijáraton.
A homokos part izgalma Életem Értelmét is felvillanyozta, így aztán majd tíz kilométert ő vezetett: naná, itt nem nagyon volt szembeforgalom, és hiányoztak az összes zavaró körülmények, mint lámpa, kereszteződés, gyalogos. Végül persze minden gond nélkül elértük a kijáratot, s ott egy rövid töprengés után úgy döntöttünk elég az off-roadból, visszatérünk az országútra.
Újabb egy óra múltán értünk Waitiki Landing közelébe, ahol jött a meglepetés: mobil térerőnek nyoma sincs. Erre persze nem készültünk fel, Jocóékkal úgy állapodtunk meg, hogy telefonon keresztül tartjuk a kapcsolatot. A dolog annál is fontosabb lett volna, mert csak nem sikerült Waitiki Landingre rátalálnunk. Volt ugyan egy kiírás, aztán három épület, amiből az egyik egy használaton kívüli, valamikor buszmegállónak épült, mostanra rogyadozó fabódé volt, a második egy benzinkút, ami egyben vegyesboltként is funkcionált, míg a harmadik egy étteremmel egybenőtt kempingszerűség. Mi azonban településre számítottunk, így azt gondoltuk, ez legfeljebb Waitiki Landing kezdete, így békésen tovább autóztunk, várva, hogy rálelünk a faluközpontra. De nem. Waitiki Landing ez a három épület.
Mire azonban ezt felfedeztük, már jócskán megközelítettük Cape Reingát, ezért inkább nem fordultunk vissza, hogy megnézzük amíg világos van.
Maga a látnivaló Új Zéland kezdete – márha azt tekintjük, hogy a második legészakibb pontja – és a világítótorony. A képgaléria azt hiszem ékesebben beszél minden szónál.
Egy órát tölthettünk fent, fotóztunk és nem tudtunk betelni a látvánnyal.
Erős kétségekkel autóztunk vissza, s inkább próba-szerencse alapon álltunk meg a már említett épületegyüttesnél, hogy legalább valami információhoz jussunk. Az étteremben aztán meglelltünk a többieket, s rövid küzdelem után hozzájutottunk a legfoglalt szálláshoz, ami egy három személyes pici szobácskának bizonyult, szörnyen kényelmetlen, egyszemélyes vaságyakkal (20 dollár per fő egy éjszaka).
Az este levezetésképpen némi sörözésbe, pizzás vacsorába és billiárdozásba fulladt.