Az, hogy az új hálószobánk egyik falát – az ággyal szemben, igen – gyakorlatilag egybefüggő tükör borítja nemcsak egyértelmű előnyökkel jár.
Egy ideje kénytelen vagyok napról napra a pőre valóm látványára kelni, és mitagadás ez mostanra megfeküdte a gyomrom.
Még nem sikerült teljességgel eldöntenem a kérdést: az, hogy ennyire zavar egyre gyarapodó pocakom látványa vajon színtiszta hiúság és nárcisztikum, avagy akár az egészéges életvitelért aggódás még tolerálható formája?
Az önképem sosem a “karcsú, izmos fiatalember” mondakörben gyökerezett, és még nagyjából sem azonosítottam magamat pusztán a porhüvelyemmel, ámde a “pocakos középkorú” jelzősszerkezet felidézése kapcsán sem gondoltam magamra eddig.
Ebből a középkorúval nem tudok mit kezdeni – és már pusztán ezzel a ténnyel is elég megvívni. Engem is meglep, micsoda riadalomra késztet a negyedik iksz felé közeledés: nyugodtan kijelenthetjük, hogy szépen, csendben pánikolok miatta.
No jó, gondolom ez átmeneti állapot, amiben volt már egyszer részem a harmicadik születésnapom környékén, csak már nem emlékszem, hogy mitől és mikor múlt el.
A pocak az más – legalábbis azt hiszem. Azzal nem muszály muszáj (ezt nagyjából 25 éve éve nem tudom megjegyezni) együttélnem, az ellen akár tehetek is.
Nemcsak az a baj, hogy rosszul érzem magam miatta a bőrömben, hanem az is, hogy nem tudom, baj-e, ha rosszul érzem magam miatta a bőrömben.
[Sigh.]
Azt hiszem a nyavajgást abbahagyom egy időre.
Month: June 2007
Annak ellenére, hogy a múlt csütörtök-pénteken arról cikkeztek a lapok, hogy 8000 jegy még nem kelt el az All Blacks vs France meccsre, és Hobéval azon töprengtünk a stadion felé menet, hogy vajon ennek mi lehet az oka – szóval mindennek ellenére látszólag majdnem teltház volt, ránézésre és saccra nem lehett pár száznál több üres hely, ami az Eden Park 48 ezres befogadóképességéhez képest igazán elenyésző.
A meccsről magáról nincs túl sok mesélnivalóm: az All Blacks mindenféle erőfeszítés nélkül – a harmincadik perctől kezdve pedig a tartalékcsapattal képviseltetve magát – kényelmesen legázolta a franciákat 42-11-re. Azt a francia csapatot, amelyiket a világ második legjobbjának tartanak. Szóval nem túl nagy iramú, valódi teszt-mérkőzés volt (fociban a barátságos kifejezést használnák, ez egy rugbymeccs esetében azért eufemizmus volna.)
Mindent összevéve azért jó kis estének bizonyult, bár ebben a társaságnak legalább akkora szerepe volt, mint magának az eseménynek. Azt azért meg kell állapítanom, hogy a jövőben csak tétmérkőzésre vagyok hajlandó élőben kimenni – olyankor annyival magával ragadóbb a hangulat, hogy össze sem mérhető. Volt haka – ámbár nekünk kissé távol -, ellenben nem voltak cheerleaderek (pompom lányok).
Minden mérkőzés után (közben) eltöprengek, miképp lehetséges, hogy a focinál ennyivel keményebb és agresszívabb sportesemény ilyen békés, családias rajongótábort vonz: annak a fajta futbalhuliganizmusnak, amely teljesen alkalmatlanná teszi családi szinten a foci élvezetét még ott is, ahol egyébként maga a játék szórakoztató volna, nyoma sincs. Nincsenek egymásra haragvó szurkolók, nincsenek verekedések; vannak viszont fiatal lány szurkolók, pasik nélkül. Kettő francia-drukker kis jószág nem messze tőlünk izgulta végig az estét, és nem tudtuk eldönteni, hogy tényleg gallok, vagy csak jópofaságból – esetleg a gyengébbik iránt érzett szánalomból – festették a pofijukat piros-fehér-kékre.
Hazafele autózva, némi melankólia fogott el: szerettem volna 15 évvel fiatalabban részese lenni ilyen szombat estéknek. Mondjuk mostanában egyre többször jut ilyesmi az eszembe, bár ebben nyilván a koratél depresszív hatásai is szerepet játszanak.
Szombat van, délután fél három. Itt ülök bent az irodában és dolgozom. Egyedül vagyok, az épület kong az ürességtől.
Tavaly télen is ez volt, az egész telet végigdolgoztam úgy, hogy jó esetben csak egy, néha egyetlen szabadnapom sem volt a hétvégén. Akkor aztán szeptemberben fellázadtam és új alapokra helyeztem a munkaviszonyomot – ez persze nem ment teljesen vértelenül. Konkrétan benyújtottam a felmondásomat – miközben azért rosszul éreztem magam emiatt, hisz mégiscsak itt segítettek a letelepedéshez. Aztán mégsem mentem el: jobb feltételeket és rendes munkaidő garantáltak. Végülis tényleg nem azért költöztem Új Zélandra, hogy heti 55-60 órát dolgozzak – ez inkább ausztrál munkatempó, esetleg koreai, de semmiképpen sem kiwi. És cseppet sem vigasztal, hogy egy egész ország kényelmesen, lassan, ráérősen éli az életét, csak nekem sikerült egy ennyire kompetitív céget kifognom ismét.
Kicsit kevesebb, mint egy évvel a lázadásom után újra kezdenek megszaporodni az aggasztó jelek: túlórák, átdolgozott hétvégék.
Mégsem csapkodom az asztalt, mert ezúttal olyan mézesmadzagot lógattak elém, amiért cserébe hajlandó vagyok erre a hajtásra. Az új szimulációs platform, amellyel július közepére kell elkészülnünk az AXA nevű óriásbiztosító számára, egy Tahitin tartott konferencián fog bemutatkozni. Ámbár a 4 napos rendezvényen részt venni és prezentálni nyilván nem nyaralás, de azért remélem, cserébe az egész napi megpróbáltatásokért valamelyest kárpótolnak majd a tahiti esték.
A konferenciáról hazatérve azonban egy egész hét bónuszszabadságot kapunk See-vel – tudom ledolgozzuk előre – ráadásul a cég fizeti a szabadság eltöltését partnerestül: választhatunk az ausztrál Gold Coast, Fiji, és a Cook Szigetek közül. És így mégiscsak szívesebben áldozom fel a szombatjaimat egy időre, mint tavaly, amikor a céges szükségra hivatkozva kellett megtennem.
Megtörtént a lehetetlen: az idei Super XIV.-t nem a Crusaders, de még csak nem is új-zélandi csapat nyerte. A Rugby Union történetében példátlan eset elemzése azóta is folyik, az amatőrök és a sportkommentátorok is nagyjából egyetértenek abban, hogy a Crusaders – amely egészen az elődöntőkig vezette mezőnyt – csúnyán eltaktikázta az idei szezont.
Hangsúlyoztam már: Kiwiföldön a rugby a nemzeti büszkeség egyik alappillére, ismeretlen társaságban a legbiztonságosabb téma, rugbyről mindenkinek van véleménye, arról mindíg lehet csevegni.
Az, hogy a Super XIV-ban elszenvedett kudarcot mégsem országos tragédiának tekintik a kiwik, talán az egyre közeledő rugby világbajnokságnak köszönhető: az All Blacks (Új Zéland rugby válogatottja) még mindíg a világ legjobb csapata, és az idei, Franciaországban rendezett viadal fő esélyese.
Holnap mindenesetre barátságos – un. teszt – mérkőzést játszik az All Blacks Franciaországgal, a tavalyi barátságos találkozó visszavágóját. A Super XIV. meccsen voltam már, de a válogatottat még sosem láttam élőben.
Holnap este bepótolom az Eden Parkban.
