Csanad | 赛纳德

赛纳德 | BLOG. ÚJ ZÉLAND. MAGYARUL.

Category: Énblog Page 8 of 20

Az ostobaságom diszkrét bája

Régóta adós vagyok már ezzel az bocsánatkéréssel, s nem azért nem írtam meg eddig, mert ne érezném helyénvalónak vagy szükségesnek, hanem a magyarázkodások iránt érzett alapvető ellenszenvem miatt húztam-halasztottam.
Bocsánatkéréssel tartozom elsősorban Szin vonal nevű kommentelőmnek, mert egyszerűen nem fogtam fel, hogy mi a problémája, és persze bocsánatkéréssel tartozom minden olvasómnak, akit – az általam észre sem vett – rasszistának tűnő szövegem – teljes joggal – felháborított.
És most következzék a magyarázkodás – amit persze alapvetően nem szeretek és legtöbbször értelmetlennek is tartok, ám most bármennyire nincs is az ínyemre, úgy érzem nem kerülhetem el.
Had szögezzem le, amint megértettem, hogy a sárga jószág kifejezésemet könnyen rasszista, lekezelő megnyilvánulásnak lehet értelmezni, roppantul elszégyelltem magam. Elszégyelltem magam, amiért én nem vettem észre a bántó élét és elszégyelltem magam, amiért ezek után úgy ledorongoltam az erre engem figyelmeztetni próbálót.
Ez persze azért eshetett meg, mert a rasszizmus annyira távol áll tőlem, amennyire egy embertől csak távol állhat: nemcsak nem vagyok hajlandó az embereket bőrszínűk, születésük, faji-vallási hovatartozásuk alapján megítélni, de egyenes undorodom is ezektől a distinkcióktól. Miután számomra elfogadhatatlanok az akár nyílt, akár burkolt rasszista megnyilvánulások, értelemszerűen saját magamra vonatkoztatva az értelmezési tartományomon kívül esnek – ezért nem értettem (illetve értettem gyökeresen félre) egy jó darabig, hogy mi a probléma az ominózus bejegyzéssel.
Hogy tovább tapicskoljak az utólagos magyarázkodás mocsarában, mindjárt fel is bontom a sárga jószág kifejezést: a jószágot (amit, mint helyesen az orrom alá dörgölték) valóban nem szokás emberekre alkalmazni, ám be kell vallanom, a saját (és nyilván sajátos) verbális mikrokörnyezetemben bizony rendszeresen használom nemcsak idegen emberekre, de ismerőseimre vagy akár a legszűkebb baráti körömre is – minden pejoratív értelem nélkül, egyszerűen vicces felhanggal. Itt persze hibát követtem el, hisz gondolhattam volna rá, hogy a Subdimension olvasóinak nagy része nem ismer személyesen, nem része ennek a verbalitásnak, így akár szándékaim ellenére is értelmezheti.
A sárga jelző már fogósabb kérdés: amíg készséggel belátom, hogy a súlyos rasszizmussal terhelt magyar valóságban miért számít a színnel hivatkozás elfogadhatatlannak, addig próbáljátok figyelembe venni, hogy Új-Zéland nyílt és a végletekig nyitott, multikulturális társadalmában nincs így. Olvasóim nagy része valószínűleg nem áll napi kapcsolatban ázsiaiakkal, így persze nem tudhatja, hogy egy kínai számára a sárga megjelölés cseppet sem sértő, vagy becsmérlő – és noha nemigen hallottam, hogy valamelyikük magát többször lesárgázná, mint ahányszor mi lefehéreznénk magunkat, ám a percepció szintjén nincs differencia a kettő között. Ámbár gyűlölöm, amikor valaki arra való hivatkozással kéri ki magának a rasszizmus bélyegét, hogy: “…nekem vannak néger/cigány/zsidó barátaim is, de azért…”, most mégis megteszem, mert túlságosan is adja magát – az egyik legjobb barátom itt a Zátonyon éppen kínai származású, így talán hivatkozhatom rá. See Wong vezetékneve már önmagában is sárgát jelent, de a magyar tanulásának egyik első lépcsőfoka is az volt, hogy megtanulta mondani: “én sárga vagyok”, ez közvetlenül az “igen, szívem” után, de – csak, hogy lássuk a nyelvi illetve párkapcsolati fejlődésének ívét – a “talán, szívem” előtt történt.

Mindent összevéve, zárszóként inkább ismételten elnézést kérek – mert minden fenti magyarázkodásom sem menti buta tapintatlanságomat ás verbális ostobaságomat.

Szeptember 24.

A hét csupa meglepetéssel kezdődött, több különböző fejvadász is felhívott, hogy lennének ajánlataik. Miután semmi jónak nem vagyok elrontója, az egész héten interjúkra jártam – holnap is lesz még egy –, hátha tudnak valami visszautasíthatatlan ajánlatot tenni. (Hmm, lehet, hogy igen: az egyik mai nagyon ígéretesnek tűnt, de nem akarom elkiabálni…)
Ugyancsak a hét elején kezdtem tanítani az Auckland Grammar School-ban, ez egy 12 osztályos középiskola, ahol 7-dikes kortól (13 évesen) kezdenek Üzleti tanulmányokat folytatni a diákok. Én a saját fejlesztésű üzleti-szimulációs programunk okításával járulok hozzá a fejlődésükhöz: átlagosan napi 2 órában, de ez a napi két tanóra fárasztóbb, mint az egyetemi kurzusok összesen. A fiúk meglepően éles eszűek, de közben rettenetesen elevenek is, ha egy pillanatra is alábbhagy az érdeklődésük, azonnal elkezdenek egymással és az internettel foglalkozni, úgyhogy nem lazíthatok egy percre sem. Eddig nagyrészt Mr. Novak-nak szólítottak, de ma egy maláj fiúcska le professzorozott: csak jelentős erőfeszítéssel sikerült megőrizni a komolyságomat, és nem kiröhögni szemtől-szembe.
Mióta Kriszti megkapta az ideiglenes jogosítványát – amely kiköti, hogy csak olyan kísérővel vezethet, akinek teljes jogosítványa van –, állandóan mellette kell ülnöm: céltalan idő és energiapocsékolás persze, de nem merjük megkockáztatni, hogy ez alatt a két hét alatt fusson bele egy ellenőrzésbe (ami az itteni életünk alatt eddig mindössze egyszer fordult elő), és kockára tegyük a végleges engedélye megszerzését. Szóval kész vagyok, mint egy svájci óra: alig várom az október 6-dikát.

Kriszti jogosítványa

Takonyhúzás – így nevezte apám, amikor valamit addig halogattunk, amíg majdnem késő lett, és persze rettentően rühellte. Mondjuk takonyhúzásban én mindig is jó voltam, ám Krisztivel együtt nyugodtan pályázhatnánk a világbajnoki címre is. Ha ma heveskedne Petőfi, biztosan nem Pató Pálról írna költeményt.
Node, hogy az elején kezdjem: Krisztinek 98 óta van jogosítványa, idestova tíz éve. Tegyük hozzá mindjárt azt ist, hogy a megszerzése óta nem vezetett – valahogyan a fejébe vette, hogy ő bizony antitálentum, ezért maradt inkább utas. Közös életünknek magyarországi szakaszában még csak mérsékelten bosszantott ez a hozzáállás, de Auckland az más tészta. Én szívesen sofőrködöm, de azért az elmúlt három évben nem egy alkalom adódott, amikor az ő nem vezetése megmételyezte az életünk. Külön bosszantott, amikor rádöbbentem, hogy valójában tud ám vezetni: ezt bizonyította a már a Déli-Szigeti túránkon, illetve azon csekély számú alkalmakkor, amikor Loaded Hog-ra ittam magam, és kénytelen voltunk valahogyan hazajutni az ominózus partiról.
Idén augusztusban azután egy hirtelen felbuzdulástól vezérelve megmakacsoltam magam, és közöltem vele, hogy a gépjárművünk bizony nem moccan, hacsak ő nem ül a volán mögé. Az első három napban Oszkár-díjas előadással jutalmazott: gondosan koreografált hiszti közepette hozta a tudomásomra, hogy nem vagyunk barátok, nem szeret, sőt sosem is szeretett – mindezt persze a hibátlan vezetése közepette, az anyósülésről hallgathattam végig. Majd két hétig úgy közlekedtünk, hogy én elkísértem amíg ő a volán mögött ténykedett, azután beláttam, ennek már sem értelme, sem haszna: nemcsak gyakorlatban, de pszichésen is elboldogul.
Hogy képes lesz rendes sofőrré válni, egy percig sem kételltem, abban, hogy mennyire fogja szeretni, már korántsem voltam bizonyos. Azután, amikor megvettük az új autót egy hónapja (böszme, még a Bighornnál is nagyobb Nissan Terrano) gyanú kezdett ébredezni bennem: egyszerűen nem engedte, hogy otthagyjuk a Bighornt, pedig a kereskedő beszámította volna jó pénzért. Merthogy ő azt szereti, meg különben is, neki is kell autó. Ezt mondjuk egyszer már eljátszottuk egy Toyota Corollával (volt idő, amikor ugye három gépjárművünk is volt), amit azután sosem vezetett – egyszer sem. Ennek ellenére, a Bighorn maradt, gondoltam a pár hetes vezetői kurzusát nem rontom el. További gyanakvásra adhatott okot, hogy egy ízben, mikor két autóval mentünk valahová, úgy cikázott előttem, mintha a volán mögött született volna, és persze az autópályán nyomta a gázt, akár süket a csengőt. Végül egy hete eljutottunk odáig, hogy egy este a munkából hazafelé jövet még nem volt elég fáradt (talán jeleznem kellene a főnökségnél is), ezért elment örömautózni – csak kocsikázott a kihalt aucklandi éjszakában, órák hosszát. Hangsúlyoznám, mindezt úgy, hogy augusztus elején minden voltam, amikor a vezetésre próbáltam rávenni, még akasztott ember is.
Egyszerre roppant fontos lett neki is, hogy legyen új-zélandi jogosítványa (én két éve kérleltem, persze rám se bagózott), ezért már két hete lelkesen nyomkodta az AA weboldalán a tesztkérdéseket. Végül bejelentkeztünk a konzulunkhoz tegnapra, hogy hitelesítse a magyar jogosítványa fordítását, amit én persze az utolsó pillanatra hagytam.
Ekkor jött a meglepetés – és ezért volt érdemes elolvasni ezt a bejegyzést, csak szólok –, ugyanis, miközben szorgosan gépeltem a már régóta rendelkezésre álló mintába a jogosítványa adatait, egyszer csak azzal szembesültem, hogy a vezetői engedélye épp aznap (azaz tegnap) jár le. Az előlapján ugyan 2015 szerepel, mint lejárati dátum, de a hátoldalán, az apróbetűs résznél a 2008 szeptember 22. virított. A rózsaszín kártyához adott, kis, bugyikék tok igazított el: az előlap lejárati dátuma az okmány érvényességét jelzi, ameddig személyazonosításra alkalmas; a vezetésre jogosultság határidejét azonban a hátlap 11 számú oszlopában tüntetik fel. Gyors körbeérdeklődés után kiderült, hogy ez nem csak nekünk, de a többi magyar ismerősünk számára is újdonságnak bizonyult. Általában a két dátum persze megegyezik, de gondolom, amikor Kriszti kiváltotta még a 2005-ben a kártyás jogosítványt, akkor nem bajmolódtak a tényleges meghosszabbításával, így eshetett meg velünk ez a csúfság.
Persze, amint felmerült e gyász, azonnal pánikolni kezdtünk: ha nincs érvényes magyar, akkor azt nem lehet konvertáltatni – ergo vagy végigcsinálja a helyi tanuló-korlátozott-teljes jogosítvány legkevesebb egy éves ciklusát, vagy ki kell várnunk, amíg ismét Magyarországon járunk, hogy meghosszabbítassa. Egyik sem tűnt túl kecsegtető lehetőségnek.
Persze szidtuk magunkat a takonyhúzás miatt, de én kicsit reménykedtem, hogy a takapunai AA-ben tevékenykedő kínai fiúcska nem veszi észre a turpisságot: elvégre a nagybetűs Expirity Date mégiscsak 2015.
Ma azután fél három táj átballagtunk az AA-be, és némi izgodalom után benyelték az egynapos késedelmet: bár azt még most sem tudjuk eldönteni, hogy figyelmetlenségből vagy jóindulatból hunytak szemet – a sárga jószág ugyanis betűről-betűre végigbogarászta a fordítást.
A többi persze már könnyen ment: Kriszti hiba nélkül oldotta meg az elméleti teszt 35 kérdését, majd kikövetelve egy éves Autóklub tagságot boldogon jelentkezett az október 6-án esedékes gyakorlati tesztjére.

Évadnyitó barbeque

Miután eltemettük a telet, vasárnap évadnyitó barbeque-t tartottunk: Márkék, Bandi és Gáborék részvételével. Az előző napok szenzációs időjárásához képest egy picit hűvösebb és felhősebb volt az idő, de a kinti sütögetéshez, és magunk degeszrefalásához így is kiválónak bizonyult.

Készülődünk. Gáborék még hiányoznak.

A hozzávalók serege: dobozban a fröccsnek való vörösbor.

Bandi nekikezdett.

A már hagyománnyá vált strucchús mellett steak és csirke került terítékre, meg persze nagy rakás zöldség. Adri némi görög salátával, Kriszti pedig a kínaiaktól ellesett darált húsos zöldbabbal bővítette a menüt.
Ez utóbbi annyira finomra sikeredett, hogy közzéteszem a receptjét.

Hozzávalók:

75 dkg zöldbab
50 dkg darált marhahús
2 db szárított chili-paprika, apró kockákra vágva
Olíva olaj
1.5 deci Kikoman sötét szójaszósz

Bors

Elkészítése:

Először levagdossuk a zöldbab végeit, majd kevés oliva olajon megpirítjuk annyira, hogy kicsit összeszottyadjon, és helyenként a sütéstől barna árnyalatot kapjon. Az így elkészült zöldbabot félretesszük, majd újracsak kevés olíva olajon elkezdjük megpirítani a darált húst némi kevergetés mellett. Amikor a hús kezd morzsássá válni, akkor hozzáadjuk a chili-paprikát; sózzuk, borsozzuk ízlés szerint, majd szójaszósszal locsolgatás közepette készre sütjük. Ideális esetben a hús teljesen átsült, morzsaszerű az állaga, de nem keményedett meg, azaz nem ropog a fogunk alatt. Végül a darált húst és a zöldbabot összekeverjük és már kész is.
Mi a Wairau Parkban található kínai étteremben kaptunk rá erre a finomságra, és szerencsés módon Krisztinek tökéletesen sikerült reprodukálnia.

Tél: game over

Vége a télnek, szinte menetrendszerűen, napra pontosan szeptemberrel egyetemben köszöntött be a tavasz, amely, ha hinni lehet a bennfentes pletykáknak: idén rövid lesz, amit majd hosszú nyár követ. Úgy legyen.
Túl a harmadik telünkön, még mindig kicsit ambivalens érzéseim vannak, nehezen tudok csak általánosítani. Azért teszek rá egy kísérletet:

Aucklandben a tél június első heteiben kezdődik. Az idő fokozatosan hűl, amit eleinte inkább csak az éjszakai/hajnali hőmérsékletben venni észre, nap közben még gyakorta süt a nap (Murhpy törvényeinek megfelelően csak hétközben munkaidőben), nem ritka a 18-20 fok, a tél jelenlétét az egyre sűrűsödő esők és az éjszakai 10 fok körüli hideg jelzi. Vasárnaponként a takapunai piacon megjelenik a szerbeknél a hagyományos zöld(TV) paprika.
Július a személyes érzékelés szintjén a leghidegebb, ilyenkor gyakran nap közben sincs melegebb 8-10 foknál, viszont hajnalban olykor 3-4 fokig is lehűl; az esők egyre gyakoribbak; ilyenkor a legmagasabb az elektromos számlánk (ugye mi árammal működő hősugárzókkal fűtünk).
[Gyors közbevetés: milliónyi francos fogyasztóval – három egyfolytában működő szerver, mosogatógép, mosógép, szárítógép, hogy csak a legfontosabbakat említsem – nem télen 130-150 dollár között van a havi áram számla, idén júniusban ez felkúszott 300 dollárra, majd júliusban elérte 450 dollárt, hogy augusztusra 400-ra mérséklődjön, míg szeptemberben szerintem nem lesz több $220-$250-nél.]
Augusztusra mintha kicsit stabilizálódna a hőmérséklet: éjszaka 6-7 fok, nappal 10-12; az eső viszont állandósul – napsütés alig, az ég színe, akár a kikapcsolt Orion tévéképernyőé. Idén ekkorra fogyott el türelmem: nyavalyás, semmire sem jó, depresszív időszak volt ez, ami úgy látszott, sosem akar véget érni. Kilátástalanságban való elmélyedésre, önsajnálatra tökéletesen alkalmas – meg nem értett művészlelkeknek egyenesen kötelező.

Ezzel az általánosítással csak az a baj, hogy az eddig elmúlt három tél mindegyikét másmilyennek éltem meg – az egalizálást ráadásul jelentősen rontja, hogy az idei tél állítólag évtizedes szinten is az egyik legkeményebb volt.
Az első telünkre úgy emlékeszem, hogy végigmosolyogtam: a mínuszok harminchat évnyi megszokása után mulatságosan enyhének tűnt, annak ellenére, hogy a konzervdoboz típusú házunk hőszigetelése a nullához konvergált. Használtunk persze olajradiátorokat, de még kabátom sem volt – Magyarországról nem hoztunk, itt pedig nem látszott adekvátnak a beszerzése.
A második télre már kezdtem hozzászokni az itteni klímához, épp ezért a telet is hidegebbnek éreztem. Fázni leginkább az irodában fáztam: az ósdi hőpumpáknak órákba tartott bemelegíteni a több száz négyzetméternyi helyiséget, júliusban dideregve kuporogtam néha egészen délig, amikorra elviselhetővé vált a hőmérséklet. Valamikor a második év végén kezdtem el azt is érezni, hogy a hőtűrésem kezd alkalmazkodni az új-zélandi klímához: egyre többet hordtam rövidnadrágot, pólót és papucsot olyankor is, amikor Magyarországon még pulóvert viseltem volna.
Tudni kell, hogy az egész gyerek- és fiatalkoromat végigfáztam: egy óriási, ódon, végletekig lepukkant házban nőttem fel, amelyet a hatalmas alapterület és iszonyatos belmagasság miatt lehetetlen volt kifűteni. Állandó harcot vívtam szegény apámmal, amikor csak nem figyelt oda feltekertem a termosztátot, hogy húsz fok fölé tornázzam a hőmérsékletet. Amikor huszonkét évesen külön költöztem – élve a rám szakadt csodálatos lehetőséggel – állandó szaunát teremtettem az új élőhelyem, 24 foknál sosem lehetett kevesebb a lakásomban. Nem akartam fázni többé soha, de elképzelni sem tudtam volna, hogy 18-19 fokos lakásban jól érezzem magam.
Legnagyobb meglepetésemre eljutottam idáig. Sőt: bár még nem sikerült igazi kiwivé válnom (akik egy-egy júliusi napon is simán egy szál pólóban közlekednek, és a lakásban uralkodó 15 fokban sem fűtenek), azért idén már a június nagyrészét is rövidnadrágban és papucsban éltem végig, és a szeptember közepi nagymosás után sem igazán valószínű, hogy újra napi használatba kerülnének a hosszú farmerek.

Goldenblog 2008

Nem mondom, hogy nem okozott kellemes meglepetést, hogy a Goldenblog Helyi Érték kategóriájában a legjobb tíz közé választottak. A blogger hiú jószág (persze hivatkozhatunk akármire is, mégiscsak az exhibicionizmus egyfajta megjelenése) és jólesik neki az elismerés, ám kicsit zavarban vagyok, mert cseppet sem érzem úgy, hogy rászolgáltam volna erre a helyezésre, különösen az idei teljesítményem alapján. (Szerénytelenség on: persze a tavalyival igen, sőt… 🙂
Hogy lefussam a kötelező köröket: gratulálok a győzteseknek, teszem ezt különösen szívből Marcinak, akinek a blogjából többet megtudtam az USA mindennapjairól, mint előtte bármi egyébből; Zhaomannak (nemcsak a tavalyi találkozásunk miatt) és a Basahalomnak, aki megmutatta, milyen is az igazi civil újságírás.

És hogy megelőzzek mindenki mást: készül itt valami, a Zátonyon innen és túlról, hamarosan Izéland…

Fehér por és szalmonella

Választási év van, de erről majd sokat és sokkal részletesebben is szólok.
Ámbár alapvetően nyugodt hangulatban folyik a kampány az év eleje óta, úgy tűnik, a vége felé egyre inkább forrósodnak a kedélyek.
Ma például ki kellett üríteni a Parlament egy részét, mert Helen Clark miniszterelnök egy fehér porral teli levélborítékot kapott, amiről azután később kiderült, hogy ártalmatlan – bár eddig meg nem nevezett – anyag.

Tűzoltók mossák magukat a fehér por miatti riasztás után. Forrás: NZH/Mark Mitchell

Most még kipihenem a vasárnap begyűjtött szalmonella maradékát, aztán holnaptól kicsit bővebben is értekezem – az anyanyelvünk megőrzéséről tervezek írni már napok óta, mikor épp nem a mellékhelységben kuporgok.

Page 8 of 20

Powered by WordPress & Theme by Anders Norén

%d bloggers like this: