Akik nyilván egyben az angol birodalom uralkodói is, de engem most elsősorban Új Zélandhoz fűződő viszonyuk érdekel.
Sorozatomat VIII. Edwarddal kezdem, aki csoda egy pofa volt, és ha nem lenne súlyosan felségsértő, azt is hozzátenném, hogy szörnyen rossz arc, és ocsmány rasszista is – ami pedig igazán nem királyokhoz méltó erény.
De had induljak egészen máshonnan. Meg nem mondanám, hogy a klasszikus meséken kívül hány Romana és hollywoodi film dolgozta már fel a király és egyszerű lány szerelmének történetét, amelyek – legalábbis a fikciókban – leggyakrabban boldog egymásra találással végződnek: lakodalom, közös trón, miegymás. Láttam (olvastam?) olyan alternatív happy endet is, ahol a király az egyszerűlány kedvéért inkább lemond az uralkodásról, merthogy a szerelem mindenek felett. Ez utóbbi verzió még a klasszikus befejezéseknél is sziruposabb, nem igaz?
Pedig a valóságban is megtörtént legalább egyszer egy ilyen eset: VIII. Edvard (Edward Albert Christian George Andrew Patrick David) Nagy Britannia, Írország és a Tengerentúli Brit Tartományok Királya, India Császára (élt: 1894-1972; uralkodott: 1936 január 20. – 1936 december 11.) nem egészen egy év uralkodás után lemondott a trónról, hogy feleségül vehesse szerelmét: Wallis Simpsont.
Mellesleg egyike volt Anglia legrövidebb ideig uralkodó királyainak; az egyetlen közülük, aki önként mondott le a hatalomról; és sosem koronázták meg.
Edward már herceg korában is elég sok fejfájást okozott apjának, V. György királynak, többek között nőügyeivel, mert előszeretettel bolondult bele férjes asszonyokba – szeretői között megtalálhatjuk egy textil-birodalom félig amerikai, félig brit örökösnőjét, egy filmszinésznőt, vagy a félig chilei származású Lady Furness-t (aki bemutatta későbbi feleségét, Wallis Simpsont).
Vadromantikus hajlama akár szimpatikus is lehetne, bár egy uralkodóház szempontjából ez nyilván egészen más megítélés alá esik, azonban e kétség kívül figyelemre méltó jellemszilárdságról tanúbizonyságot tévő lépésétől eltekintve nincs túl sok büszkélkedni valója.
A második világháború során például először a franciaországi Brit Haderők vezetésével állomásozott vezérőrnagyként, ám náci nézetei miatt jobbnak látták a Bahamákra küldeni kormányzónak, így ő lett az első olyan uralkodója a Nemzetközösségnek, aki civil méltóságot is viselt.
1937-ben még Hitlerrel jópofáskodott Berchtesgadenben, amit a korabeli német sajtó nem győzött felfújni eléggé, aztán 1940-ben sikerült kiszivárogtatnia a Szövetségesek Belgium megvédésére vonatkozó haditerveinek egy részét a náciknak. Noha a háború után megírt memoárjaiban tagadta, hogy nácibarát lett volna, a történészek nagy része egyetért abban, hogy Hitler a szövetségesei között tartotta számon, és szigetország lerohanása után trónra akarta ültetni, egy fasiszta Anglia reményében.
Egy világbirodalom uralkodójaként rasszistának lenni és ezt úton-útfélen hangoztatni nem túlságosan okos dolog; az pedig, hogy saját birodalmának egyes területeit is súlyosan lesajnálja, már kifejezetten ízléstelen is.
Az új-zélandi nemzeti könyvtár egyik részlege, az Alexander Turnbull Library nemrégiben megvásárolta gyűjteménye számára Edward Walesi Herceg (később VIII. Edward király) levelezésének egy részét, és nyilvánosságra hozta, hogy mit is gondolt országának e darabjáról 1920-as látogatása alkalmából.
A főkormányzót “visszataszító”-nak, az helyi asszonyokat “förtelmes”-eknek, a hivatali tisztségeket “szörnyű”-nek, a háborúból visszatért katonákat pedig rokonaikkal együtt találta “hitvány”-nak és “szánalmas”-nak.
Az ausztrál őslakókkal sem volt sokkal kedvesebb, amúgy:
“A legundorítóbb élőlények, akiket valaha láttam! A legalacsonyabb ismert formája az emberi fajnak és a legközelebb a majmokhoz állnak…”
Tulajdonképpen e levelek apropóján lett a republikanizmus vs. alkotmányos monarchia ismét a közbeszéd része.
Edward nem finomkodott, amikor férjes szeretőjének beszámolt a tapasztalatairól – s lám, ezek a szavak még majd’ egy századév távlatában is meg tudják sebezni a kiwi önbecsülést.
Wallis Simpson és Edward Főherceg az esküvőjük napján
Az 1920-as állapotokról nyilván nem lehet objektív véleményem: az akkori főkormányzó akár lehetett visszataszító is, és a hivatalok is bizonyulhattak szörnyűnek. Az asszonyokról formált véleményét nem tekintem mérvadónak – ez ízlés dolga –, mert aki Wallis Simpsont találja ellenállhatatlanul gyönyörűnek, azzal ugye nincs min vitatkozni.
Ezzel szemben a katonákról alkotott véleménye nem csodálom, hogy kiverte a biztosítékot a kiwiknél: az első világháborúban harcoló új-zélandiak valójában a monarchia és a brit királyi család kedvéért tették kockára az életüket és testi épségüket; attól igazán nem kellett tartaniuk, hogy a hadszíntér kitolódik a Csendes Óceán irányába.
