Csanad | 赛纳德

赛纳德 | BLOG. ÚJ ZÉLAND. MAGYARUL.

Category: Politika Page 3 of 7

Önkormányzati választások 2007

A múlt héten voltak az önkormányzati választások, és annak ellenére, hogy az önkormányzatok szerepe meglehetősen hangsúlyos az új-zélandi politikai életben – gondoljunk csak arra, amikor a baloldali városvezetés megtorpedózta a szintén baloldali kormány öbölbéli stadionépítési terveit – a választások magyar szemmel nézve példátlanul csendesen, szinte alig látható kampánnyal zajlottak le. Gyanítom a választási törvények gyökeresen más szabályozása – ne meg persze az alapvetően eltérő politikai kultúra – okán, de nem voltak televíziós hirdetések, nem harsogott a napi sajtó kampányszövegeket és még óriásplakátokon sem hirdették magukat a szembeálló felek. (Igaz Aucklandben egyébként is több nagyságrenddel kevesebb óriásplakátot látni, mint Európában megszokhattuk.)
Az utcákon feltűntek ugyan hevenyészve felállított, lécekből tákolt állványon A2-es méretű poszterek, ami egy-egy jelölt képén kívül legfeljebb egyetlen mondatnyi hitvallás, gyakrabban három-négy ígéret szerepelt. A leggyakrabban ilyeneket láthattam: Tisztább Beachek, Jobb Tömegközlekedés, Adócsökkentés. Külön érdekesség volt, hogy nem pártok versengtek, hanem kifejezetten az önkormányzati munkára szerveződött választási szövetségek, ám a legtöbb esetben ezek nevei fel sem kerültek a kortes plakátjára – jól láthatóan sokkal inkább személyekre szavaztak a polgárok, nem politikai csoportosulásokra. Persze gondolom a helyi politikában érdekeltek a legtöbbször tisztában voltak vele, melyik kandidáló hová tartozik.
Az elmúlt három évben Dick Hubbard és a City Vision nevezetű, balközép csoportosulás tanácsnokai vezették Aucklandet, idén azonban nagyot fordult a kocka, hiszen újraválasztották John Banks-et, aki 2001 és 2004 között volt már főpolgármester – ezzel Auckland történetében másodszor fordult elő, hogy valakit újraválasztanak, miután egyszer már el kellett hagynia a város vezetését.
Az aucklandi városi tanácsban nemcsak a főpolgármester személyét tekintve állt be fordulat: a 17 tanácsnok közül 7 a Citizens and Ratepayers Now (Polgárok és Adófizetők Most) mérsékelt jobbközép tömörülés színeiben jutott be. A baloldali Labour (Munkás) 2 tanácsnokkal, a balközép City Vision hárommal képviselteti magát a következő három évben, míg a fennmaradó öt helyet függetlenek illetve kerületi választási szövetség képviselői töltik be.

Fotó: www.johnbanks.co.nz, 2007

John Banks egy időben (a kilencvenes években) a Nemzeti Párt vezette kormány alatt volt már miniszter is (a Rendőrségért, a Turizmusért és a Sportért felelt), de 1996-ban lemondott, miután konfrontatív stílusát saját kollégái közül is sokan támadták. Annak ellenére, hogy nézetei sok esetben főképp konzervatívok, az utóbbi években kifejezetten liberális megnyilvánulásokkal hívta fel magára a figyelmet, többek között az évente megrendezett Hero Parade (homoszexuális felvonulás) támogatásával, az idei kampányban pedig elsősorban gazdasági kérdésekre helyezte a hangsúlyt.
Új főpolgármesterünk múltja és magánélete sem mindennapi. Szülei elitélt bűnözők: apja bankrablások sofőrje volt, így éveket töltött állami nevelőintézetekben. Legendás szorgalmának és önuralmának köszönhetően sikeres üzletemberré vált – még most is tulajdonosa a Tony’s étteremláncnak – de tagja szabadkőműves páholynak és a nemzetközi Rotary Klubnak is. Három Oroszországból örökbefogadott gyermeket nevel és a Királynő Szolgálatában Érdemérem tulajdonosa.
Tekintve, hogy előző polgármestersége alatt még nem éltünk Aucklandben, nem tudom, hogy mit várhatunk tőle. Idővel kiderül persze, azonban eddigi megnyilvánulásai és életútja alapján roppant szimpatikus.

A maori nacionalizmus arca

Azt hiszem, kissé megnyugodtak a kedélyek, mióta napvilágra került: a hétfő terrorfenyegetés mögött nem egy új, eddig ismeretlen – és érthetetlen – mozgalom áll, hanem Tame Iti, a maori nacionalizmus arca. Gyanítom, hamarabb lecsillapodtak volna kedélyek – sőt valószínűleg fel sem korbácsolódtak volna –, ha már a kezdetekkor rendelkezésre áll ez az információ. Noha így sem öröm, hogy Kiwiföldön fegyverkező szeparatistákról lehet olvasni, most, hogy lassan fény derül a részletekre, az egész mondhatni súlytalanná vált – nyugodtan kijelenthetem, a pániknak vége.

Kép: NZPA. Tame Iti, Wellington, 2004.

Tame Iti az új-zélandi belpolitika, a harcos maori radikalizmus régi, megszokott és bejáratott, egyben emblematikus figurája. A Ngāi Tūhoe (ejtsd: tuhoj) törzshöz tartozó aktivista 1952-ben született. Gyermekkorában még nem tanulhatott maori nyelven az iskolában, így hamarosan a 60-as 70-es évek maori nemzeti mozgalmak tagjainak sorában találta magát, később egyik vezetője lett. Előbb csatlakozott az Új-Zélandi Kommunista Párthoz, majd 1973-ban – a kulturális forradalom idején – tanulmányútra ment Kínába és részese volt a kor maori földfoglalásainak is.
Kommunisztikus beállítottsága nem akadályozta meg abban, hogy rádiós DJ-ként, képzőművészként előbb éttermet nyisson Aucklandben (ahol tradicionális maori ételeket szolgálnak fel), majd művészeti galériára tegyen szert Auckland belvárosában a Karangahape Road-on. (Érdekes kitérőként jegyzem meg csupán, hogy a K Road-ként ismert utca a város szex és bulinegyede, tele szexboltokkal, kuplerájokkal, homokosbárokkal és pezsgő éjszakai élettel.)
Élete során gyakran szembekerült a törvénnyel – volt, hogy kihalással veszélyeztetett fajok halászata miatt tartóztatták le, gyakrabban illegális fegyvertartás vagy használat miatt –, de hozzá fűződik a parlament előtt Maori nagykövetségnek aposztrofált sátor felállítása is, ahol Tūhoe útleveleket állított ki.
1996-ban, 99-ben és 2002-ben is a Maori Párt képviselőjelöltjeként indult a választásokon.

Kép: NZPA. Tame Iti, Wellington, 2004.

A Ngāi Tūhoe az Északi Sziget keleti, erősen erdős részén található a Te Urewera és Te Urewera Nemzeti Park területén. A nagyjából 30 ezer főt számláló törzs (iwi) tagjainak mintegy 40% anyanyelveként beszéli a maorit (ez az arány egyébként a teljes maori népesség tekintetében alig haladja meg a 20%-ot (23.7%), az Új Zélandi kulturális kormányzat minden erőfeszítése, az általános iskolai maori nyelvtanítás, a napi 24 órában sugárzó Maori televíziós csatorna ellenére.) A Tūhoe hozzávetőleg 5 ezer tagja még ma is a vadonban, törzsi körülmények között él, de a városlakók is legalább két évente visszatérnek az erdei közösségekbe. A Tūhoe a legnagyobb törzs, amelyik 1975-ben a Waitangi Szerződésben meghatározott jogokat – és őseik földjét – követeli vissza az új-zélandi kormányzattól. 2002-ben újabb szerződés született ez ügyben, a 2005-ig benyújtott kárpótlási kérelmek elbírálásának lezárása még idén a parlament elé kerül.

Az, hogy Tame Iti az idő múlásával kezdi végképpen elveszíteni a realitásérzékét sajnálatos tény. A maori nemzeti mozgalom, a maori földek kárpótlása ügyében folyamatos előrelépések történnek – talán nem olyan gyorsan, mint az kívánatos volna, ám az tagadhatatlan tény, hogy a világon példatlan módon politikai egyetértésben és akaratban folyik a maori nép jogainak helyreállítása, megőrzése.
Tame Iti terve – IRA stílusú háborút hozni Új Zélandra a fehérek ellen – minden komolytalansága ellenére is csak árt a maorik ügyének, és túlmutat a politikai rövidlátás kategóriáján: értelmetlen, felesleges és káros, meg persze tragikomikus. Hiszen kiderült, a formálódó terrorszervezetnek nem sokkal több mint húsz tagja között 15 éves iskoláslány is van, a fegyverkezés komolyságát pedig jól szemlélteti: Tame Iti egy aucklandi fegyverboltban próbált gránátvetőket rendelni.

Terrorista békeaktivisták?

Noha nem pont ilyen hírekkel gondoltam újra felvenni a fonalat, ám a történések mellett nem mehetek el szó nélkül.
Tegnap, óriási rendőri akció keretében – közel háromszáz rendőr és akciócsoportos közreműködésével – tucatnál is több “környezetvédő” és “béke”-aktivistát tartóztattak le, Aucklandben és Wellingtonban egyaránt.
A történtek háttere – a rendőrfőnök sajtótájékoztatója ellenére – meglehetősen homályos. A hivatalos verzió szerint egy évnyi titkos nyomozás és megfigyelés után, a Terroristaellenes Törvény alapján történt a rendőri akció. Kicsit később kiderült, hogy az első rendőri gyanúsítások főként illegális fegyvertartásról szólnak.
A média és a blogok pártállástól függetlenül döbbenten találgatnak, az első reakciók még nem zárták ki a kapitális rendőri melléfogást sem, mostanra mindenki elfogadja bármi legyen is az eset hátterében – és mindenki reménykedik, hogy végül kiderül, hogy a mostani rémisztő magyarázatoknál valami egyszerűbb, kevésbé súlyos konklúzióra jut az ügy – a rendőrség nem tévedett.
A letartóztatottaknál automata és félautomata fegyverek, molotovkoktélok, egyes hírek szerint nappalmbomba volt. Joggal merül fel: miféle békeaktivista az, aki automata fegyvereket rejteget, miféle harcos zöld gondol napalmmal küzdeni a jogaiért?
A magyar híradás lakonikusságából úgy tűnt, hogy komoly rasszista felhangjai vannak az akciónak, ám az itteni média nem tulajdonít különösebb jelentőséget (a legtöbb esetben meg sem említi), hogy a gyanúsítottak egy része – nagyrészt – maori őslakó.
Az alapvető felháborodáson felül a teljes döbbenet és értetlenség a fő reakció – no meg a hitetlenség.
Egyik felem nekem is abban reménykedett, hogy az amerikai terrorellenes hisztéria következtében ostobán túlreagált belügyi balfogás történt – ami persze éppen annyira szomorú lenne; míg most nem tudom, nem szörnyűbb-e, hogy nem a rendőrségben, hanem kiwik egy csoportjában kell ekkorát csalódni. Egyszerűen nehezemre esik elhinni, hogy mindez velünk, Új Zélandon történik meg, és nem egy másik országból származó hírekben olvasom. Azt hiszem iskolapéldáját adom – és nemcsak én, de a gondolkodó többség jó része – Aronson kognitív disszonanciájának. Betört volna a szörnyű valóság a kiwi paradicsomba? A 21. század elején elbukott volna a béke utolsó szigete? Mindenki ezt találgatja és mindenki reménykedik a nemleges válaszban.
Számomra talán a legkülönösebb, hogy nyomát sem látni olyan társadalmi feszültségeknek, olyan eseményeknek vagy problémahalmaznak, ami indokolná, hogy belföldi terror üsse fel a fejét. Egyszerűen érthetetlen – kiwiföldön nincs miért fegyverrel küzdeni: a demokrácia és az emberi szabadságjogok sok esetben jobban, mondhatni példaértékűen működnek.
Egyelőre nincs magyarázat, és furcsa módon a média és a közbeszéd sem veti fel az engem leginkább érdeklő kérdést: miért? Mi ellen vagy kik ellen kellene harcolni?
Bomber – az egyik nem túlságosan szavahihető, ám meglehetősen sok “aktivista” kapcsolattal rendelkező blogger bejegyzése mindenesetre meglehetősen ijesztő:

two things seem certain:

I: God forgive me, but as I understand it (and I’m open to being wrong, please let me be wrong) BUT the Police look like they were right to be concerned
2: There is going to be outrage when the full story gets out the likes of which talkback have never dreamt of.

két dolog tűnik bizonyosnak:

1: Isten bocsássa meg, de amennyire tudom (és lehet, hogy tévedek, kérem, had tévedjek) a rendőrségnek gyanúi HELYTÁLLÓAK
2: Amint az egész história napvilágot lát olyan erőszak várható, amiről még csak nem is álmodhattunk.

Kénytelen vagyok Bomber szavaival búcsúzni:
Azzal a reménnyel fekszem le és várom a holnapot, hogy kiderüljön: az egész csak egy rossz álom.

Árfolyam

Megy a nyüszítés a dollár magas árfolyama miatt – a kiwi pénz még sosem ért ilyen sokat az amerikai dollárral szemben. Érthető: az új-zélandi kamatok jelenleg a legnagyobbak a fejlett országoké közül; dől a lé, jönnek a külföldi befektetők.
A magas kamatokat persze nem véletlenül diktálja a Jegybank: az infláció kordában tartásával indokolja, pedig az infláció szívesen elszabadulna a maga részéről (most valahol 2% körül mozog): az egyre dráguló ingatlanpiac, az egyre bővülő kormányzati és lakossági költések, mind-mind a drágulás irányába hatnak.
Persze az exportőrök óbégatnak leghangosabban – érthető módon, hisz nekik komoly nehézséget okoz a jelenlegi helyzet. Úgy tűnik, érdekérvényesítésben jobban állnak: a minap Michael Cullen, a pénzügyminiszterünk megpendítette, hogy ez tényleg szönyű, meg majd tesz ellene valamit.
Nomostan a Jegybank önálló szereplő, elméletben (és gyakorlatban) nem függ a kormánytól: mondhat akármit a pénzügyminiszter, a Jegybank elnöke úgy alakítja az iránytadó kamatokat, ahogyan azt a gazdaság szempontjából a legjobbnak tartja. Mr. Cullen ugyanakkor előrángata valahonnan a Jegybanki Törvény 12. cikkelyét, ami valami homályos módon felhatalmazza a kormányt, hogy felülírja a Jegybank döntését.
És ezért szoktam volt mondani, hogy a Munkáspárt (minden érdemeik elismerése mellett) elfáradt, ideje a kormányváltásnak. Egy pénzügyminiszteri beavatkozás a szuverén Jegybank döntéseibe a lehető legrosszabb megoldása a helyzetnek: a kézenfekvő gazdasági hatásain (megugró infláció) túl óriási bizalomvesztést okozna a külföldi pénzügyi körökben.
Remélem Mr. Cullen csak a száját jártatja ezúttal.
Tudomásul kell venni: a gazdaság hullámzik. Most rossz az exportőröknek, de jó az importőröknek, és jó nekünk, mert segít az üzemanyagárakat alacsonyan tartani. Lesz ez még fordítva is.
És én csendben reménykedem, hogy szeptemberig nem változik a kurzus: nekünk nem mindegy, hogy a dollárunkért mennyi forintot kapunk.

A Birodalmi Új Zéland Konzervatív Demokrata Egyesülés Pártja

Nem tudom, mennyire veszik magukat a valóságban komolyan, de a kedvenc monarchistáim új párt létrehozásán munkálkodnak. Új Zéland már több, mint 50 éve (1953 óta) nem része hivatalosan a Brit Birodalomnak, ellenkező esetben mind a külpolitikát, mind a hadügyet az Egyesült Királyságból irányítanák. Az új párt nem kevesebbet tűzött tehát ki, mint fél évszázaddal visszaforgatni a történelem kerekét. A programja különösen tetszik – felváltva ultrakonzervatív vagy ultrakonzervatívnak szánt, valójában tragikomikusan rasszista/nacionalista litánia:

– a zendülés büntetése legyen igazán súlyos: életfogytiglan vagy halál;
– ennek kapcsán, nyílván: a halálbüntetés visszaállítása;
– halálbüntetés kiszabása az erőszakos elkövetők és a droggal visszaélők számára;
– az Emberi Jogok Törvényének visszavonása, hogy bárki szabad kritikával élhessen a homoszexuális propaganda ellen;
– a rasszista pártok – például Maori vagy Nemzeti Front – betiltása;
– a maorikkal kötött Egyezmény visszavonása, és földek korrupt maori csoportoknak való juttatásának befejezése;
– az új-zélandi rang-rendszer eltörlése;
– a lovagság intézményének és a Brit Birodalmi rang-rendszer visszaállítása;
– kilépni a katonai szövetségekből, szabadkereskedelem az USA-val és a kommunista Kínával, Új Zéland csak a Brit Nemzetközösséget támogassa;

és végül egy különösen tetszetős:

– Új Zéland támogassa Írország Brit Nemzetközösségi tagságát, ami remélhetőleg erősíti majd a kapcsolatokat és elindítja a demokratikus folyamatokat abban az országban.

Mit is mondhatnék? A történelem kerekét visszaforgatni akaró holdkórosok mindenütt vannak – Új Zéland sem kivétel; taláncsak errefelé senki sem veszi komolyan őket, és egy választási küzdelem során nem számítanak mozgósítható hátországnak.

Szivárványos blogtorna

Gondolkodtam, hogy a magyarországi melegfelvonulás kapcsán megírjam-e a véleményem, de azután nem tettem – pedig meglehetős a két ország közötti kontraszt –, mert Marci nagyjából mindent megírt erről, amit gondolok.

Ám ismét előtolakodott a melegkérdés: a Blogtorna első fordulójában az őszinteség jegyében értékelik a blogpárokat, és mit tesz isten, én Collegeboyt, egy meleg fiatalembert kaptam ellenfélül. Persze beleolvastam a blogba, már csak azért is, mert őszinte kíváncsiság sarkalt egy számomra eddig többé-kevésbé ismeretlen szubkultúra megismerésére.
És az olvasás kapcsán óhatatlanul felmerült bennem, hogy mennyi esélyem lehet az őszinteség terén egy coming out-olt meleggel szemben? (Noha Collegeboy olyamatosan használja magára a buzi szót, nekem valahogy nem jön a billentyűzetemre. Vajon tőlem sértés lenne, vagy csak a fogalmak helyén kezelése?)
Egy normális, rendjén működő világban nem lenne helye a meleg coming out pozitív diszkriminációjának, mert a teljes (és valódi) egyenjogúság talaján, ahol kinek-kinek magánügye a szexuális beállítottsága, a homokosság kimondása nem különbözne semmiben sem attól, hogy az én megnyilvánulásaimból nyíltan kiderül: heteroszexuális vagyok. Zag schön…
Nem tudom, eljutunk-e idáig valaha. Ennek azt hiszem, az lesz a legnyilvánvalóbb jele, amikor már nem lesznek melegfelvonulások, és nem lesznek meglepő vagy bátor coming out-ok: mert annyira természetes lesz a másság, hogy értelmetlenné válik a hangsúlyozása.

Ehelyütt jegyezném meg egyébként, hogy Új Zéland meglehetősen előkelő helyen áll a melegjogok biztosításának tekintetében: civil union néven simán házasságot köthetnek az egyneműek is (tavaly egyik miniszterünk is megtette), és annak sincs akadálya, hogy gyereket fogadjanak örökbe.
Homofóboknak Új Zéland még véletlenül sem ajánlott.

Kettőezernégyben pedig egy időre komolyan eljátszottak a hármas civil union gondolatával (igen, ahol három ember alkot egy családi közösséget), de aztán mégsem lett belőle semmi, valahogy lekerült a napirendről.

Tornádó és hírek

Csak egy kicsit kell kihúznom a lábam, és történnek mindenféle dolgok azonnal.
Példának okáért kedden volt az évszázad tornádóval körített vihara – illetve, ahogyan megfogalmazták “emberemlékezet óta a legnagyobb vihar” –, ami az Északi Szigeten pusztított, de kijutott belőle Aucklandnek is. Kriszti szerint elég vad volt, de azért félelmet nem keltett benne – ami azt jelenti: Takapunára nem jutott el a veleje. Volt még áramszünet is, és a céges parkolóban hagyott Toyota úgy beázott, hogy tegnap, amikor a reptérről hazafelé beszálltam, tocsogott a benne a víz. Nem mondom, hogy az idestova 20 éves autó tömítése tökéletes lenne, de eddig még sosem volt ehhez fogható problémája – ebből kiindulva nem akármilyen eső eshetett.
Láttam képeket összedőlt, meg a tornádó által megcsócsált házakról, s most, hogy gondoltam beszámolok róla hirtelen nem találtam semmi érdemlegeset az esetről, viszont egy csomó érdekes hírrel szembesültem.

Jöjjenek hát rövid híreim Kiwilandről, a teljesség igénye nélkül természetesen:

Két olajipari konzorcium harcol egymással az Új Zéland partjainál található tengeralatti olajmező kitermelésének jogaiért. Mind az amerikai ExxonMobil, mind az osztrák OMV vezette társulás megkapta a kutatási engedélyeket. Harry Duynhoven energetikai miniszter szerint éves szinten dollármilliárdokat jelenthet Új Zélandnak adók és jogdíjak formájában, ha beindul a kitermelés.

A tavalyi, holland házaspárral szemben erőszakoskodó két férfit majd egy év után jogerősen is elítélték: az erőszakot kitervelő fő vádlott életfogytiglant kapott, azzal a megkötéssel, hogy tíz évnél hamarabb semmiféleképpen sem szabadulhat; társa, a másodrendű vádlott megúszta kilenc évvel, úgy, hogy ebből legkevesebb 6 évet mindenképpen le kell ülnie. Ehelyütt hívnám fel a kiwi törvénykezés szigorúságára a figyelmet: ezeket a büntetéseket súlyos testi sértés, rablás és nemi erőszak miatt osztották ki.

Ijesztő és kezelhetetlen gyorsasággal nő az új-zélandi gazdaság – figyelmeztetett Michael Cullen pénzügyminiszter tegnap. A növekvő kereslet, a növekvő bevételek nyomás alatt tartják az inflációt, magasban tartják a banki kamatokat és veszélyesen túlértékelik a kiwi dollár árfolyamát.

Page 3 of 7

Powered by WordPress & Theme by Anders Norén

%d bloggers like this: