Új szó jelent meg a járvány kapcsán: covidiot. Azokra használják, akik a józan ésszel szembemenve, nem tartják be a járvánnyal kapcsolatos írott vagy íratlan szabályokat: pánikvásárlási lázban kifosztják az üzleteket, nem szigetelik el magukat és úgy gondolják, hogy még egy kis bulizás belefér, vagy éppen megrohanják a Gun City-t és eszement fegyverkezésbe kezdenek.
Eddig csak a közösségi médiában láttam leírva a covidiot-ot, de ma reggel már New Zealand Herald cikkeiben is feltűnik.
Nagyobbat fordult a világ az elmúlt négy nap alatt, mint amire számítottam. 155 esetnél tartunk a mai bejelentés szerint. Változott a módszertan is, mostantól kezdve azokat is beleszámítják, akiknél a teszt most ugyan negatív lett, de kimutatható, hogy előzőleg elkapták a fertőzést. Így aztán tegnapról (102 fertőzött) mára csak 40 új fertőzöttet azonosítottak, mégis 155-re ugrott a számláló.
Szombaton a kormány egy négy fokozatú figyelmeztető rendszert jelentett be, és egyben az Alert Level 2. fokozatba helyezte az országot, ekkor 52 esetnél jártunk. Ugyanaznap elismerték, hogy a közösségi fertőzés nem kizárható: két esetnél semmiféle kapcsolatot nem tudtak kimutatni külföldi utazással kapcsolatban.
A pénteki üres polcokhoz képest szombaton kora délután kényelmesen be tudtam vásárolni: feltöltött polcok és alig lézengő vásárlók fogadtak a szupermarketben. Mi alapvetően friss evők vagyunk, azaz a hétvégi nagybevásárlás egy hétre előre csak a nem-romlandókra korlátozódik és aztán hét közben minden nap veszünk valami húst, amit vacsorára frissen megfőzünk. Tekintettel arra, hogy hazafele menet útba esnek szupermarketek, ez nem jelent különösebb időkiesést, és így nem kell kidobni megvett, de meg nem főzött élelmiszert. Tekintettel a koronavírus cirkuszra szombaton mégis egy teljes nagy bevásárlás mellett döntöttünk: egy hétre előre mindent megvettünk, úgyhogy került a mélyhűtőbe is elég.
Az elmúlt napokban a kormány nem győzte hangsúlyozni, hogy élelmiszerhiány nem fordulhat elő – a hétvégén az egyik legnagyobb mezőgazdasági konglomerátum igazgatója is a nyilvánosság elé állt azzal, hogy Új-Zéland 40 millió főt tud élelmezni – szóval a bevásárlásunk inkább elővigyázatosságból történt, hogy legyen otthon mit enni, ha valamiért nem tanácsos kimozdulni otthonról.
Vasárnap délután 66-ra emelkedett az azonosított fertőzöttek száma.
Elmentem találkozni a húgom barátnőjével, aki Új-Zélandon turistáskodott az elmúlt hat hétben. Innen Ausztráliába akart menni, de a fejlemények tekintetében ez nyilván jöhet szóba, végül sikerült az utolsó Auckland-Dubai-Budapest járatra helyet foglalnia. A belvárosban találkoztunk délben, és egy egészen szürreális órát töltöttünk kávézással. Nemcsak, hogy soha életemben nem láttam ennyire üresnek a belvárost, de a látvány a legvalószínűtlenebb olaszországi kihaltsággal vetekedett.
Délután vészigazgatósági ülést rendeztünk: próbáltuk megsaccolni, hogy milyen ütemben haladnak a dolgok. Arra jutottunk, hogy nagyjából egy hetünk lehet, mielőtt elrendelik a kijárási tilalmat, úgyhogy életbe léptettük az erre kidolgozott terveinket: hétfőre reggelre COVID-19 meetinget hirdettünk, azzal, hogy szerdán tartunk egy próba otthonról dolgozós napot, hogy ki tudjuk még simítani, ha valami nem menne akadálymentesen.
Ezen az igazgatósági értekezleten láttam először, hogy végre az ügyvezetőnk is tudomásul veszi, hogy potenciálisan mekkora problémákra számíthatunk, és elkezdtünk végigvenni, hogy nagyjából milyen irányt veszünk, ha kiszáradnak a megrendelések, és az elkerülhetetlen recesszióban hirtelen senki sem akar dollármilliókért webáruházat fejlesztetni velünk.
Estére tele voltak a lapok azzal, hogy az új-zélandi egészségügyi szakemberek az azonnali Alert Level 4.-et követelnek (kijárási tilalom, iskolák bezárása, a nem létfontosságú üzleti tevékenységek felfüggesztése). Biztos voltam benne, hogy a Labour kormány nem elég tökös ehhez, hogy előre lezongorázott forgatókönyvből játszanak, és legjobb esetben is egy hétre vagyunk az Alert Level 4.-től.
A hétvégén kicsit megélénkült a forgalom az étteremben, úgy tűnik az emberek elkezdték komolyan venni a lehetőségét a kijárási tilalomnak, és még utoljára eljöttek enni. MeiMei persze pánikolt, most éppen nem azért, hogy mi lesz az étteremmel, hanem azért, mert az egész felszolgáló csapat retteg, hogy megfertőződik a vendégektől.
Hétfőn délelőtt megtartottunk a céges mítinget, mindenkinek a szájába rágtuk a tennivalókat, és a lelkére kötöttünk a stábnak, hogy szerezzenek statikus IP-t, a cég fizeti a többlet költséget. Ebédidőben jött a menetrendszerű bejelentés, 36 új fertőzött, ezzel 102-nél tartottunk. Bejelentették, hogy Jacinda (akit az ügyvezetőnk következetesen csak Taxindának hajlandó szólítani), a miniszterelnökünk fél kettőkor beszédet mond. Ekkor már sejtettük, hogy valami nagyot fog durranni, és aztán így is lett: bejelentette, hogy azonnal Alert Level 3-ra módosítja a vészhelyzetet, és 48 óra elteltével automatikusan életbe lép az Alert Level 4.: kijárási tilalom, iskolák bezárása, a nem létfontosságú üzleti tevékenységek felfüggesztés. Volt egy fél délutánunk újratervezésre, közben megjött az iskolából is az értesítés, hogy bezár. Szegény MeiMei születésnapját már otthon ebben az új helyzetben ünnepeltük meg.
Szóval négy hét itthon maradás (minimum), én itthonról dolgozom tovább, MeiMei ma meg holnap még intézi a takeaway megrendeléseket, aztán csütörtöktől főállású háziasszony megint. Mondtam neki, hogy még sosem voltunk 4 hetet 24 órában összezárva egyvégtében, úgyhogy így tíz év házasság után esetleg megismerhetjük egymást.
Ma elkezdtük az izolációt, sajnos Lily nehezebben viseli egyelőre, mint reméltem – igaz az iskola sem volt a helyzet magaslatán, a tanulni valókat csak most délután küldték el emailben holnapra, úgyhogy ma a saját fejünk után mentünk. Lilynek most még nehéz megértenie, hogy az itthon vagyunk együtt nem szünidő vagy hétvége, szegénykém igényelte volna a figyelmünket, és ebből ma elég keveset kapott. Ki kell alakítanom egy rutint, amibe muszáj beleférnie a munkámnak és a Lilyvel való foglalkozásnak is, plusz muszáj lesz naponta sétálni, különben a négy hetet +10 kilóval zárom.
Gondoltam, hogy érdemes várni és nem reggel írni, mert az a tapasztalatom, hogy az újabb eseteket ebédidőben jelentik be. Igazam lett, újabb 11 fertőzött, ezzel 39-nél tartunk. Úgy gondolom, hogy már a közösségi fertőzés szakaszában vagyunk: a híradások finoman úgy fogalmaznak, hogy a minisztérium még vizsgálja, hogy a fertőzöttek mindegyike külföldről hozta-e magával a vírust – ez a sorok között olvasva azt jelenti, hogy nem. A külföldi példákat figyelembe véve mostantól két naponta duplázódni fog az esetszám.
Tegnap még arról számoltam be, hogy a üzletek kifosztása nem rendszerszintű, és helyszínenként változik, most már ezt is revideálnom kell. Miután a kínai közösségi médián áramló, üres polcokkal rémisztgető képek sikeresen megijesztették Meimei-t is, próbáltam megnyugtatni azzal, hogy ne aggódjon, az iroda melletti szupermarketben minden van, és nincs tömeg sem. Meimei azonnal utasításba adta, hogy ma vásároljak be, mert biztos benne, hogy felénk üresek lesznek a boltok hétvégén, és ne kelljen csak ezért beautózni a városba. Úgyhogy kötelességtudóan elmentem ebédidőben a Countdown-ba, de legnagyobb meglepetésemre teljesen kifosztva találtam. Mondjuk szappan meg wc-papír van rogyásig, és azt is értem, hogy a rizst, meg száraztésztát kisöpörték, de úgy tűnik, hogy mi is az ötmillió pék országa lettünk, mert a lisztet is felvásárolták. Az viszont végképp rejtély, hogy mi lett a friss hússal, mert az is elfogyott – végül sikerült az utolsó csomag csirke-felsőcombot, meg egy egész csirkét vennem, úgyhogy mégsem halunk éhen a hétvégén.
Egyébként ez azért nevetséges és szomorú egyben a végtelenségig, mert Új-Zéland élelmiszer exporter: az egyetlen eset, hogy ne jusson friss hús az üzletekbe, ha a vírusfertőzés kiírtja a farmereket – és itt azért nem tartunk.
Miközben írom, az kormány bejelentette, hogy az iskolákat is bezárják, ha a fertőzés országos szinten a közösségi terjedés szakaszába lép – ezt én a jövő hét közepére saccolnám. Ráadásul most kaptam a hírt, hogy az egyik teszt-mérnökünket önkéntes karanténba küldték, úgy az iroda elkezdett a kiürülés útjára lépni.
Az ügyvezetőnk – aki egyébként egy félelmetesen okos pasi – viszont a szuper optimista, úgy képzeli, hogy másfél-két hónapon belül túl vagyunk az egész cécón. Irigylem az optimizmusát, és nagyon szeretném, ha igaza lenne.
Nem kellett sokáig várni: mire hazaértem új nyolc fertőzöttet jelentettek be, ezzel 28-ra nőtt az igazolt esetszám. Egyelőre még ezek a fertőzöttek is külföldről hozták a vírust – a mondás az, hogy továbbra sincs közösségi fertőzés.
Én ma már hazaküldtem az egyik programozónkat, hogy mostantól dolgozzon otthonról, mert a felesége 4-5 lépésben ugyan, de esetlegesen kapcsolatba kerülhetett egy fertőzöttel. Jobb a biztonság ugye.
Lily napközis tanárnénije, Mrs A. már nem volt ma, egy ismeretlen hölgy helyettesítette, mert Mrs A. köhög, úgyhogy inkább nem engedték gyerekek közelébe. Nagyon szeretjük Mrs A-t, úgyhogy most aggódunk miatta is.
Ahogy délelőtt megjósoltam, ma hatkor a főműsoridős híradóban a miniszterelnökünk bejelentette a teljes határzárat: ma éjféltől csak új-zélandi állampolgárok, vagy letelepedettek léphetnek be az országba.
Emellett betiltottak minden száz főnél nagyobb gyülekezést, de higgyetek nekem, lesz ez még szigorúbb is a következő napokban.
A forgalom továbbra is jó volt hazafele – bevásárlással együtt 55 perc, hahó –, szóval azért komolyan elgondolkodtató, hogy amikor éppen nincs apokalipszis, akkor mi a rossebbnek jön az a rengeteg ember északnak délutánonként, amikor nyilván nem muszáj nekik, hiszen ha félelemből el tudják kerülni, akkor nyilván nem életbevágó nekik.
No, jó.
Hát elkezdem dokumentálni, ahogyan hirtelen felfordult minden és megváltozik a világ – nagyon valószínűleg már sosem lesz olyan, mint amilyen február előtt volt. A változás irányát még nem látom, csupán az biztos, hogy más lesz. Miképpen 2001 szeptembere örökre megváltoztatta a polgári repülést, úgy a COVID-19 vírus is örökre meg fog változtatni egy csomó mindent, és biztos vagyok benne, hogy jóval nagyobb mértékben, és szélesebb körben.
A ma rendelkezésre álló adatok szerint 20 igazolt fertőzött van Új-Zélandon, és valahol 10 és 20 ezer között lehet az önkéntes karanténban tartózkodók száma (pontosabb adatok nincsenek, a múlt héten még 9 ezer karanténba várakozóról volt szó, de akkor még csak 5-6 igazolt fertőzött volt, azóta nincs jelentés hányan vonultak karanténba). Ez látszólag nem nagy szám, de a múlt héten ilyenkor még csak 5 volt és hétfőn délelőtt is csak 12. Szóval exponenciálisan gyorsul, ahogy másutt is látjuk.
Egyelőre minden fertőzött külföldről hozta magával a vírust visszakövethető módon, úgyhogy sokan szeretik abba a hitbe ringatni magukat, hogy még nem léptünk a közösségi terjesztés fázisába (community outbreak) – ugyanakkor ma már arról szóltak a hírek, hogy egy Új-Zélandról Dél-Afrikába utazó kétéves gyerekben is kimutatták a vírust – ez pedig egészen biztossá teszi, hogy a COVID-19 itt van közöttünk és hamarosan felrobban az azonosított fertőzöttek száma.
A Labour kormány mindig egy lépéssel lemaradva kezeli a helyzetet – ami sok más országhoz képest kifejezetten jó eredmény, de mégiscsak lemaradva. Februárban lezárták a határokat előbb Kína, majd Dél-Korea előtt, majd az Olaszországból és Iránból érkezőket is karanténra kötelezték. Végül csak a múlt hét végén jelentették be, hogy minden külföldről érkezőnek 14 napos karanténba kell vonulnia, egy nappal azután, hogy egy ausztrál, aki előzőleg Európában utazgatott már itt Wellingtonban kapta meg a hírt, hogy a vírus tesztje pozitív lett.
Az iskolák egyelőre nyitva vannak, de egyre több ismerősömtől, barátomtól hallom, hogy saját döntéssel nem engedik a gyerekeket iskolába – és szinte minden nap felrebben a hír, hogy be fogják zárni az iskolákat – a Labour azonban habozik, ahogy a teljes határlezárást sem akarják elrendelni.
A közvélemény elég szkeptikus volt azzal kapcsolatban, hogy a külföldről érkezettekkel hogyan tudják betartatni a karantént. Mindenesetre ez eddig ígéretesebb, mint először gondoltuk: a rendőrség nemcsak telefonon hívogatja a karanténra kötelezetteket, hanem szúrópróbaszerűen fel is keresi őket. Eddig három szegték meg a karantén szabályait, ezeket letartóztatták, állami karanténba szállították és a 14 nap leteltével kitoloncolják az országból. Értem én persze, hogy szar lehet, hogy valakinek az élete nagy utazását teszi tönkre a COVID-19, de ez semmi ahhoz képest, amire itt mindannyian készülünk és jóval túlmutat a járvány egészségügyi következményein.
Én valahol félúton a világvége hangulat és a nem kell aggódni, úgyis hamar vége lesz között, de inkább az pesszimista oldalon állok. Biztos vagyok benne, hogy a közösségi fertőzést nem lehet elkerülni, napok, legfeljebb hetek kérdése, hogy jobb esetben százakra, rosszabb esetben ezrekre rúgjon a fertőzöttek száma. Ahogyan abban is biztos vagyok, hogy jön az iskolák bezárása, a teljes határzár, és a nem létszükségletű kereskedelmi egységek korlátozása: ez utóbbi kutyaszarul fog érinteni minket, de erről majd a következő posztban írok.
Mi még mindketten járunk dolgozni, és Lily is jár iskolába (a havi közel kétezer dolláros tandíj mellett ezt nehéz elengedni), de az összes különóráját: musical-színitanoda, úszás és kung-fu edzéseket felfüggesztettem. Ennek az egyetlen járulékos pozitív hozadéka, hogy a hétvégeken nem kell korán kelni – a musical foglalkozás szombat reggel fél kilenckor kezdődik, a kung-fu edzés meg vasárnap délelőtt 10-kor, de az 40 perc autózásra van, szóval vasárnap is fel kellett kelni nyolc körül.
Van persze pánik vásárlás nálunk is, de érdekes módon ez kerület függő: nálunk a silverdale-i Pak’nSave-ben már kétszer is őrület volt (teljesen érthető és csöppet sem furcsa módon mindig a súlyosabb fejlemények bejelentése után), míg az irodához közeli Countdown szupermarketben akkor is csak a szokásos tömeg volt, amikor Silverdale-ben éppen nem lehetett beférni az áruházba.
Az újságokból, a hírekből, a reggeli rádióműsorból vagy az esti híradókból persze leginkább COVID-19 folyik, alig hagy teret bármilyen más hírnek. Mindezek ellenére még nem érzékelek pánikot a környezetemben, sőt még a szerintem teljesen indokolt aggodalmat sem. Én ennél sokkal borúlátóbb vagyok, úgyhogy némi kognitív disszonanciával küzdök.
Ami egyébként minden hírnél, pletykánál, pánikvásárlásnál is baljósabb számomra, az a reggeli és délutáni forgalom látszólag indokolatlan megzuhanása. Éppen az “őrült március” közepén tartunk – amikor Auckland közlekedése a szokásos zsúfoltságán felül is duplázódik, plusz tíz, tizenöt percek adva az egyébként is hetven perces munkába járásomhoz –, és néhány napja (na jó, legyünk precízek, kedd óta) a forgalom ijesztő mértékben csökkent, már-már a nyári szabadságolások miatti könnyű forgalom tartományába. Erre pedig tényleg nincs más magyarázat, minthogy az emberek – minden látszat dacára – félnek kimozdulni otthonról.
Ezt a videót a helyi Facebook csoportban találtam és elég szépen bemutatja a környéket (kerületet?), ahol lakunk.
Nem mellesleg egy kicsit frissítettem is a blog kinézetét, mert manapság már mindenki mobilról internetezik. Sziasztok 🙂
Legyen ez is meg. Légkondi nélkül, fél hétkor ez a hőmérséklet a nappaliban – úgy, hogy gyakorlatilag minden nyílászáró nyitva.
Ráksi
"Nagyon jó visszatekintés. Köszönöm. Miként köszönöm a MAGUS-t és Ynevet is. "
Demeter Zoltán
"Nagyon régi és nem aktuális téma, de - szeparációs szorongás (szepiszorit életben nem ..."
Sics
"Sics megjegyzése (én később ismertem meg Nyulat, már a M*-os korszaka vége felé/után): legjobb ..."
dock3r
"Szia Csanád, Igaz közel 20 év telt el úgy, hogy nem foglakoztam különösebben a ..."
Janos
"Még ezek után jönnek azt hiszem más finomságok. Pl. a Dzsadok romák, mert ..."
Powered by WordPress & Theme by Anders Norén