Csanad | 赛纳德

Gyors bejelentkezéssel – a Lake Taupo partjáról – jelzem, nem vesztem el.
Apám szerencsésen megérkezett, és egészen január 10-ig velünk nyaral. Amint visszaértünk Aucklandba bővebben – és képekkel fűszerezve – is beszámolok utunk részleteiről: ha addig nem reagálok a kommentekre, annak nem ignorencia vagy lustaság az oka.

Régóta adós vagyok már ezzel az bocsánatkéréssel, s nem azért nem írtam meg eddig, mert ne érezném helyénvalónak vagy szükségesnek, hanem a magyarázkodások iránt érzett alapvető ellenszenvem miatt húztam-halasztottam.
Bocsánatkéréssel tartozom elsősorban Szin vonal nevű kommentelőmnek, mert egyszerűen nem fogtam fel, hogy mi a problémája, és persze bocsánatkéréssel tartozom minden olvasómnak, akit – az általam észre sem vett – rasszistának tűnő szövegem – teljes joggal – felháborított.
És most következzék a magyarázkodás – amit persze alapvetően nem szeretek és legtöbbször értelmetlennek is tartok, ám most bármennyire nincs is az ínyemre, úgy érzem nem kerülhetem el.
Had szögezzem le, amint megértettem, hogy a sárga jószág kifejezésemet könnyen rasszista, lekezelő megnyilvánulásnak lehet értelmezni, roppantul elszégyelltem magam. Elszégyelltem magam, amiért én nem vettem észre a bántó élét és elszégyelltem magam, amiért ezek után úgy ledorongoltam az erre engem figyelmeztetni próbálót.
Ez persze azért eshetett meg, mert a rasszizmus annyira távol áll tőlem, amennyire egy embertől csak távol állhat: nemcsak nem vagyok hajlandó az embereket bőrszínűk, születésük, faji-vallási hovatartozásuk alapján megítélni, de egyenes undorodom is ezektől a distinkcióktól. Miután számomra elfogadhatatlanok az akár nyílt, akár burkolt rasszista megnyilvánulások, értelemszerűen saját magamra vonatkoztatva az értelmezési tartományomon kívül esnek – ezért nem értettem (illetve értettem gyökeresen félre) egy jó darabig, hogy mi a probléma az ominózus bejegyzéssel.
Hogy tovább tapicskoljak az utólagos magyarázkodás mocsarában, mindjárt fel is bontom a sárga jószág kifejezést: a jószágot (amit, mint helyesen az orrom alá dörgölték) valóban nem szokás emberekre alkalmazni, ám be kell vallanom, a saját (és nyilván sajátos) verbális mikrokörnyezetemben bizony rendszeresen használom nemcsak idegen emberekre, de ismerőseimre vagy akár a legszűkebb baráti körömre is – minden pejoratív értelem nélkül, egyszerűen vicces felhanggal. Itt persze hibát követtem el, hisz gondolhattam volna rá, hogy a Subdimension olvasóinak nagy része nem ismer személyesen, nem része ennek a verbalitásnak, így akár szándékaim ellenére is értelmezheti.
A sárga jelző már fogósabb kérdés: amíg készséggel belátom, hogy a súlyos rasszizmussal terhelt magyar valóságban miért számít a színnel hivatkozás elfogadhatatlannak, addig próbáljátok figyelembe venni, hogy Új-Zéland nyílt és a végletekig nyitott, multikulturális társadalmában nincs így. Olvasóim nagy része valószínűleg nem áll napi kapcsolatban ázsiaiakkal, így persze nem tudhatja, hogy egy kínai számára a sárga megjelölés cseppet sem sértő, vagy becsmérlő – és noha nemigen hallottam, hogy valamelyikük magát többször lesárgázná, mint ahányszor mi lefehéreznénk magunkat, ám a percepció szintjén nincs differencia a kettő között. Ámbár gyűlölöm, amikor valaki arra való hivatkozással kéri ki magának a rasszizmus bélyegét, hogy: “…nekem vannak néger/cigány/zsidó barátaim is, de azért…”, most mégis megteszem, mert túlságosan is adja magát – az egyik legjobb barátom itt a Zátonyon éppen kínai származású, így talán hivatkozhatom rá. See Wong vezetékneve már önmagában is sárgát jelent, de a magyar tanulásának egyik első lépcsőfoka is az volt, hogy megtanulta mondani: “én sárga vagyok”, ez közvetlenül az “igen, szívem” után, de – csak, hogy lássuk a nyelvi illetve párkapcsolati fejlődésének ívét – a “talán, szívem” előtt történt.

Mindent összevéve, zárszóként inkább ismételten elnézést kérek – mert minden fenti magyarázkodásom sem menti buta tapintatlanságomat ás verbális ostobaságomat.

A hét csupa meglepetéssel kezdődött, több különböző fejvadász is felhívott, hogy lennének ajánlataik. Miután semmi jónak nem vagyok elrontója, az egész héten interjúkra jártam – holnap is lesz még egy –, hátha tudnak valami visszautasíthatatlan ajánlatot tenni. (Hmm, lehet, hogy igen: az egyik mai nagyon ígéretesnek tűnt, de nem akarom elkiabálni…)
Ugyancsak a hét elején kezdtem tanítani az Auckland Grammar School-ban, ez egy 12 osztályos középiskola, ahol 7-dikes kortól (13 évesen) kezdenek Üzleti tanulmányokat folytatni a diákok. Én a saját fejlesztésű üzleti-szimulációs programunk okításával járulok hozzá a fejlődésükhöz: átlagosan napi 2 órában, de ez a napi két tanóra fárasztóbb, mint az egyetemi kurzusok összesen. A fiúk meglepően éles eszűek, de közben rettenetesen elevenek is, ha egy pillanatra is alábbhagy az érdeklődésük, azonnal elkezdenek egymással és az internettel foglalkozni, úgyhogy nem lazíthatok egy percre sem. Eddig nagyrészt Mr. Novak-nak szólítottak, de ma egy maláj fiúcska le professzorozott: csak jelentős erőfeszítéssel sikerült megőrizni a komolyságomat, és nem kiröhögni szemtől-szembe.
Mióta Kriszti megkapta az ideiglenes jogosítványát – amely kiköti, hogy csak olyan kísérővel vezethet, akinek teljes jogosítványa van –, állandóan mellette kell ülnöm: céltalan idő és energiapocsékolás persze, de nem merjük megkockáztatni, hogy ez alatt a két hét alatt fusson bele egy ellenőrzésbe (ami az itteni életünk alatt eddig mindössze egyszer fordult elő), és kockára tegyük a végleges engedélye megszerzését. Szóval kész vagyok, mint egy svájci óra: alig várom az október 6-dikát.