Noha nem vagyok egy túl nagy tévénéző, néha elkerülhetetlenül megakad a szemem a képernyőn. Szeretem a kiwi reklámokat, bár sokszor nagyon ciki 60-as, 70-es évek feelingjük van. Amikor viszont nem, akkor ötletesek és szórakoztatók. Egyik kedvenc sorozatom, a Tui Sör kampánya.
Első film:
Második film:
Hamarosan kezdődik a rugby szezon. Fogok még a rugbyről írni, fontos szerepet tölt be a kiwik életében, és mi is nagyon megszerettük. Az All Blacks (nemzeti válogatott) mérkőzések kötelező velejárója a haka (maori harci tánc) előadása. Íme egy kis ízelítő belőle:
All Blacks vs. Tonga
All Blacks vs. France
Ezt a mérkőzést volt szerencsém látni a tévében. Érdemes volt: jól látszott, hogy Új Zéland jelenleg legyőzhetetlen rugbyben. A franciák sem rosszak – idén meg Franciaországban lesz a világbajnokság -, de az All Blacks 47-3 győzött, és ha csak a try-okat (tényleges gól) nézzük, mégdöbbenetesebb 7-0 eredmény született. Az utána következő sajtóviszhang pedig jellegzetes kiwi volt: nem elszált tömjénezés, hanem óvatos aggódás, nem túl korán került-e az All Blacks csúcsformába.
Az azért vicces valahol, hogy kedvenc szamoai dohányzótársam – egy kedves, középkorú, rendkívül anyáskodó szigeti hölgy – képtelen megjegyezni/megtanulni a nevem, és következetesen Jonathan-nak szólít Csanád helyett. Már egészen hallgatok rá. Az ügy pikantériáját az ő neve adja: Mua’autofia Tueipi Clarke. Isten bizony, most másoltam le a névjegyéről. Az irodában egyébként csak Mua-nak hívjuk.
Azt hiszem egy ország mentalitásáról roppant sokat elárul a közlekedési kultúrája. Új Zélandra érkezve egyszerre volt sokkoló és euforisztikus megtapasztalni, hogy miképp is lehet nyugodtan, egymásra odafigyelve autózni. Bevallom az egyik első olyan releváció volt számomra, ami miatt elköteleztem magam Új Zéland mellett – annak ellenére, hogy eleinte okozott pár nehézkes hetet, hiszen nem volt könnyű rögtön idomulni és levetkezni 15 éves megszokásokat. Kezdjük azzal, hogy a gyalogosokat egyenrangú félként kezelik a kiwik. Ha lelép a zebrán, az autósok megállnak, megvárják amíg átjut az utca túloldalára. Jelzőlámpa nélkül is. Ez annyira természetes, hogy a gyalogos le sem lassít, körbe sem néz, mielőtt nekiállna az átkelésnek: tökéletes bizodalommal van az autóstársai iránt. Frissen érkezett magyarként roppant nehéz volt megszokni ezt; az első pár hétben Krisztinek meg a vakszerencsének köszönhetem csak, hogy nem hajtottam át pár tucat szerencsétlen walking corpse-on. Ezt úgy tessék érteni, hogy tetszőleges forgalomban, tetszőleges mennyiségű és sebességű autó lelassít és megáll, ha csak egyetlen gyalogost is közelíteni lát a zebrához; a járókelő pedig félelem nélkül lelép, és nincs dudálás, mutogatás, szitkozódás. Hab a torta tetején, hogy a biciklista sem az a megtűrt közúti ellenség, aki csak zavar jelenlétével az utakon: az autósok bizony figyelnek rá, nagyívben kikerülik és nem kell attól rettegnie, hogy egy figyelmetlenebb rosszabb indulatú sofőr elsodorja.
A napi életminőséget azonban mégiscsak az autósok egymás iránt mutatott előzékenysége emeli a legjobban. A legnagyobb csúcsforgalomban is beengedik egymást, udvariasan kivárják a sorukat. Egy darabig csodálkozva figyeltem, hogy a legveszetteb big drive-ban sem tud annyira beállni a sor, és ha lassú is, de folyamatos a haladás. Aztán rá kellett döbbennem, hogy ez az előzékenységnek, a gyökeresen más autóvezetési kultúrának tudható be: nincsenek bunkók, akik beállva a kereszteződésbe megakadályozzák a keresztirányú forgalmat; nem fordulhat elő, hogy az elváló sávoknál a belső gyorsabb sávba ne tudj besorolni, és ezzel feltartsd az összes mögötted jövőt. Ráadásul az erőszakos-tapló vezetési stílus nemcsak nem divat, de értelme sincs: hiába jaszkariznál, nyomnád padlóig, tolakodnál, és nem engednél be másokat, mert a többi közlekedő nyugodt, udvarias ritmusa úgysem teszi lehetővé, hogy azzal a három perccel előrébb juss, amit mondjuk budapesti dzsungelben kicsikarhatott az emberfia. A tizenöt hónap alatt talán, ha ötször botlottunk bunkó, udvariatlan autósba (nyilván frissen érkezett turisták voltak), de egyik szituáció sem volt igazán bosszantó: nem enged be a sorba? Sebaj, egyel előrébb gurultam, és máris lelassítottak, hogy beférjek. Amilyen furcsa és idegen volt eleinte, annyira megszereti és beleszokik az ember idővel. Átveszi a ritmust, és miután nem remegő gyomorral szál ki egy-egy csúcsidőben autóban töltött félóra után, teljesen természetes, hogy nem is akar másként vezetni. Ez pedig szerencse, mert amíg az ország közlekedési kultúrája asszimilálni tudja az újonnan érkezetteket, addig megmarad ez a paradicsomi állapot. Persze, nyilván, ha egyszerre érkezne autóstúl párszázezer vadbarom, minden megváltozna. S talán külön szerencse az is, hogy a fordított oldali közlekedés miatt, eleinte minden újjonc óvatosabban, kevesebb merészséggel vezet, mire pedig megszokják a jobbkormányt, már átveszik a kiwitempót is.
Ha már itt tartunk, mintegy összefoglalásképp felsorolom az új-zélandi autózással, közlekedéssel kapcsolatos főbb tudnivalókat. Köszönettel megkaptam én is tőletek a Totalcar vonatkozó cikkét, de megkapta Lipi is, és hozzáfűzte a saját tapasztalatait: itt olvasható. Amiket pedig én írtam régebben, csak a rendszerezés kedvéért: Autók és Auckland, valamint releváns lehet még a Jogosítvány.
Az index.hu-n olvastam ezt a cikket, és egészen elképedtem a gyönyörűségtől. Nem idézem be, egyszerűen tessék elolvasni, a mondandóm többi része csak úgy lesz értelmezhető.
Noha a lehetőség meglehetősen jópofa és érdekes, nyilván sokat levon értékéből egy európai számára, hogy valahogyan el kell jutni Fiji-ig. Nekünk viszont itt van közel, úgyhogy efféle problémákkal nem kell megküzdenünk. A Tribewanted weboldalát tanulmányozva persze kiderült, hogy egy kicsit drágább, mint az Indexen áll; a 180 font, átszámolva 500 dollár, már nem annyira nevetségesen olcsó, mint a cikkben megjelent 120 font. Így inkább csak méltányosnak tűnik az ajánlat (aktuális árakon még 500 dollár a repülőjegy, 1000 dolláért viszont már egyébként is kapunk 7 éjszakát Fijin), de ez sem fog megakadályozni minket, hogy csatlakozzunk: olyan kalandnak ígérkezik, amit nem szabad kihagyni.
Amint törzstagokká válunk jelentem, és majd beszámolok az első webokrácia működéséről, mindennapjairól.
A meghívót ugyan Verától kaptam a játék lényegét mégis Pairg.hu oldalról másolom be, csak az egyszerűség, és összeszedettsége okán.
“A MÉM játék lényege, hogy blogunkban 5 személyes dolgot kell leírnunk magunkról, amit nem nagyon szeretünk hangoztatni, vagy olvasóink nem tudják rólunk. Ezt követően meg kell jelölnünk 5 bloggert (és blogját), akinek tovább szeretnénk adni a stafétát. Most a megjelölt bloggereken van a sor, hogy leírják “titkaikat”. Így tovább folytatódik a (piramis) játék egyre bővülő létszámmal.
A játék célja: A játék nagy előnye, hogy több blogot is megismerhetsz, megtudhatod ki-mit olvas (hasonlóan, mint a blogroll). Továbbá erősíti a blogközösséget, és személyesebbé teszi (az 5 “titokkal”) a blogokat. Tehát végeredményben a hatása pozitív.”
Noha a Subdimension távolról sem online-marketing blog, még csak nem is teljesen tematikus, de mert szeretem a játékokat, szívesen részt veszek benne.
Íme:
1. Középiskolás koromban szörnyen deviáns voltam. Punk. Kék haj, meg kakastaréj – néha kombinálva a kettő. És persze: bakancs, biztosítótű a fülben, Dead Kennedys meg Exploited hallgatása. Mondanom sem kell, a Radnóti Miklós elitgimnázium nevelői gárdája elég rosszul viselte.
2. Kétszer nősültem és váltam el eddig. Először 18 évesen házasodtam, aztán 28 évesen. Idén töltöm be a harmincnyolcat….
3. 1994 március 4.-én halálos balesetet szenvedtem, de már elmúlt. Ennek kapcsán leszakadt a bal lábfejem (amit visszavartak), viszont nem lehetett tudni, hogy a helyén marad-e. Ekkor átértékelődött az életem, nagyon sok mindent másként látok azóta. A gyógyulásom olyan kisebb orvosi csoda, amit a nagytiszteletű professzor sem tudott egész precízen megmagyarázni: az esetnek néhány forradáson kívül nincs észlelhető nyoma.
4. A kilencvenes évek közepén feltűnt, Carpe Diem elnevezésű techno-pop zenekar létrehozásában engem terhel a felelősség…
5. Betegesen irtózom az injekciós tűktől és a fogorvostól. Még harmincöt éves koromban is csak úgy voltam magam hajlandó alávetni a családi influenza oltás elviselhetetlen procedúrájának, hogy közben görcsösen kapaszkodtam apám vállába.
Kicsit nehezen zökkenek vissza a hétköznapokba, az elmúlt két hét még mindig a hatása alatt tart, úgyhogy most rendszerezetlen benyomásokra és élménytöredékekre futja csak tőlem.
Már közeledtünk a hazatéréshez, amikor az egyik reggel – azt hiszem Kaikourában – különös érzés tört rám, amit azután egész nap magamban forgattam. Régi etruszk hiedelem szerint – legalábbis Mika Waltari: Turms a Halhatatlan c. regénye alapján – az ember életét, sorsát ciklusokra lehet osztani. Ezek a ciklusok jól észlelhetően megkülönböztethetőek egymástól, és egy egy ilyen ciklusforduló-sorsforduló kapcsán szokás volt egy kavicsot eltenni, mintegy lezárásaként az elmúlt éveknek. Ezek a kavicsok jelképezték az emberi sors mérföldköveit. Waltarinál amúgy sem tudom szebben megfogalmazni, idézem inkább:
“Ismereteink szerint az ember élete meghatározott hosszúságú szakaszokra tagolódik. Minden szakasz lezárultával az ember megújhodik, és gondolkodása is megváltozik. Azt mondják, hogy egy ilyen szakasz ötvenöt hónapig tart. Mások úgy tartják, hogy minden szakasz időtartama öt év és hét hónap. De azok vélekednek így, akik mindenben bizonyosságot akarnak, bár a világon semmi sem biztos. Az emberek különbözők, és az emberi élet egyes szakaszai is különböző hosszúságúak. Ahogyan mindegy, hogy a cserépkorsót a kavicsokkal a megboldogult fejéhez, a lábához vagy a padozatra rakják az áldozati ajándékok közé, ugyanúgy hiábavaló a korsóban lévő kavicsok számából kiszámítani az ember természetes életkorát, éveinek és hónapjainak a számát. Az egyik szakasz tartama lehet három év és két hónap, a másiké viszont akár tíz év is. De az emberek túlnyomó többsége sohasem hajol le, hogy kavicsot vegyen fel a földről, és megőrizze, mint élete valamelyik időszaka befejeződésének és egy új időszak kezdetének a jelét.”
Mika Waltari: Turms a Halhatatlan Schütz István fordítása
(Mellesleg az egyik kedvenc Mika Waltari regényem, mindenkinek melegen ajánlani tudom. Az pedig külön öröm és meglepetés számomra, hogy a teljes regény letölthető a MEK oldaláról.)
No ilyen sorsforduló bekövetkeztét éreztem aznap reggel. Kicsit keserédes szomorúság fogott el, lassan végetér a csoda, haza kell mennünk. És amikor a hazára gondoltam, Auckland és a Lake Road jutott az eszembe. Egyszerre megrohant ez a furcsa, de felemelő érzés, és most nyilalt igazán belém, hogy nekem már Új Zéland és Auckland a haza. Jártam sokat külföldön eddig is. Volt ahol több időt is eltöltöttem, de először fodult elő, hogy egy nyaralás után nem Magyarországra tértem vissza… Különös, nehezen megfogalmazható és konfúzus, hogy miért pont ez a gondolat döbbentett rá, hogy az életem végérvényesen megváltozott: az elmúlt 15 hónap limbója után ismét szilárd talajt értem, újra van haza. Sajnálom, hogy akkor nem jutott eszembe Waltari és Turms, így nem kerestem kavicsot ehhez a kairosz-ponthoz.
Az, hogy a Déli Sziget mennyire más, mint az Északi, még sok következő postomnak a tárgya lesz. De vannak megmosolyogtató egyezések is. Talán írtam már róla, mennyire furcsa – amolyan Asterix képregénybe illő -, hogy mindenütt gondosan nyírják a füvet, nemcsak a városban, de az országutak mentén is. Az igazi meglepetés ezügyben mégiscsak a odalent ért: a Déli Alpok vadregényes, kanyargós, 25-30 méter magas fákkal szegélyezett útjain, gyakran 60-80 kilométerre a legközelebbi lakott helytől is ugyanazzal a precizitással tartják rendben a gyepet, és ettől aztán olyan szürreális érzése támad az embernek, mintha nem is egy országot járna be, hanem álmodna, vagy méginkább, mintha egy gigantikus díszletbe csöppent volna. Ezeket a benyomásokat csak erősítették a valószínűtlenül türkizzöld patakok és folyók; a gleccser táplálta vízeknek olyan a színe, amilyet eddig csak csempézett medencékben láttam: egészen elképesztő.
Sajnos még a fényképeken sem jön át teljesen, mennyire nem evilági a színek.
Vera írta a blogjában, hogy mennyire másabb, – kelet-európai szemmel sokkolóan – becsületesebb az élet Dél-Koreában. Nem rátercelni szeretnék, inkább csatlakozni a megdöbbenéséhez. Utunk során számtalanszor találtunk olyan út mentén álló kempinget, ahol egy táblára voltak kiírva a kempingezés szabályai, és, hogy miképp lehet az ott tartózkodás díját utólag kiegyenlíteni, amolyan becsületkasszás módon. Tetszik érteni? Odamész, megszálsz, (a kutya sem ellenőriz) azután veszel egyet a kifüggesztett borítékokból, kitöltöd a hitelkártya adatokkal és bedobod. A hegyekben vannak hutok (turista-kunyhók), ahol a kihelyezett dobozba készpénz formájában dobod be az ott töltött éjszaka árát.
Mesélek mást: megvettük Karácsonykor az új porszívót. Az előző, filléres darab volt, inkább fújt, mint szívott, az utóbbi időkben már kölcsönporszívóval takarítottunk. Szóval miután megvettük az újat, a régit kiraktam az utcára, had vigye el valaki, akinek kell, hiszen működni működik még. Annamari mosógépével is így tettünk, és mire ráírhattam volna, hogy ingyenesen elvihető, már el is tűnt a ház elől. Gondoltam nem lesz ez másképp a porszívóval sem. Ezért döbbentett meg, hogy még két nappal később is ott találtam reggel. Mert persze nem számoltam a kiwi mentalitással: a láthatóan öreg mosógép nyilván nem véletlenül áll az utcán, gyaníthatóan azonnal tudható volt, hogy elszállításra/ajándéknak szántuk. Nade a porszívó – különösen úgy, hogy épp a kint parkoló autók mellett fekszik -, az más. Azt ugye ott is felejthettük, az nem nyilvánvaló, hogy ezt is elhordásra raktuk ki. Így aztán nem is nyúl hozzá senki. Kénytelen leszek kiírni rá, hogy szabad préda.
Ugyancsak Verától kaptam a megtisztelő meghívást a MÉM játékba, a következő postom tehát azügyben születik majd.
4140 kilométer; 3000 dollár; 691 fénykép; 10 nap és egy új szerelem: Queenstown. Nem tudom a világ legszebb városa e, mert nem láttam mindet, de az biztos, hogy mindnél szebb, ahol eddig jártam. Egyelőre még mindig eufórikus állapotban vagyunk – a részletes beszámoló várat magára, hogy picit üllepedjen a csoda. Folyamatos perception overload volt az út: 10 nap semmiképp sem elég, csak ízelítőt kaptunk és már tudjuk, hová érdemes menni legközelebb hosszabb időre.
Megjártuk a Déli Alpokat gleccsereit és fjordjait, lábat áztattunk a Tasmán tengerben meg a Csendes Óceánban. Aranyat mostunk Shantytownban, jadét gyűjtöttünk a Buller folyóban, fókákkal barátkoztunk és bálnákat követtünk Kaikourában. Megnéztük az Anduin folyót, Rohan mezein kocsikáztunk és úgy általában keresztül-kasul bejártuk Középföldét. Életem legtökéletesebb nyaralása, legcsodálatosabb 10 napja volt. És már azt is tudjuk, amint lehetőségünk nyílik, Queenstownba költözünk.
